Rémálom - ízelítő

Az erdőben sétáltam, mellettem a narancssárga szemű férfi. Lassú tempót diktált, miközben gyorsan mozgott a szája. Szavakat formált, utasításokat nekem, amiket nem hallottam, de amikről valahogy mégis tudomást szereztem.

Elmémben egy százhatvanhét centiméter magas, hosszú, barna hajú lány jelent meg, tündöklő zöld szemekkel. Őt kellet elpusztítanom. Elmémbe további gondolatok is tolultak, melyek rendszertelenül keringtek, nem találva helyüket, ami miatt én az értelmüket nem találtam. Darabokban cikáztak, nem álltak össze egy egésszé. Annak még nem jött el az ideje.

Mialatt gondolataimba mélyedve sétáltam a férfi elmaradt, egyedül maradtam a fák között. Nem elszenesedett fák közt jártam, hanem az élő, valóságos erdőben. Abban az erdőben, ami az iskola mellett terült el, ami a város határául szolgált, amibe még egyszer sem jártam az álmaimon kívül. A valóságot láttam azt a valóságot, ami hamarosan meg fog történni.

A Holdat szürke esőfelhők takarták el, az erdő teljes sötétségbe borult, miközben a szél vészterhesen esett neki a hatalmas fák, dús lombkoronájának. A szél a hajamba kapott, megborzongtam amint a hűs szellő felhevült bőrömhöz ért.

Mozgásom lelassult, óvatosabbá vált. Meg kellett találnom a lányt. Tudtam, hogy ott van.

Mindkét kezemre szükségem volt, hogy eltüntessem az utamból a nem kívánatos faágakat. Próbáltam halkan mozogni, nehogy meghallja, merre járok. Ember létére, igen fejlett érzékekkel rendelkezett, és biztosra vettem, hogy mindent megtesz a túlélésért.

Halk faágreccsenés.

Megtorpantam, és a levegőbe szagoltam. Enyhe pézsmaillat keveredett a közelgő eső, és a fákból áradó gyanta eltéveszthetetlen illatával. Minden izmomat megveszítettem, majd jobbra iramodtam. Nem törődtem már a nesztelenség álcájával. Tövestől téptem ki az utamba kerülő fákat, s pár pillanat alatt elértem.

Előttem rohant, emberi énjét meghazudtoló sebességgel. Látszott rajta, hogy minden erejét beleadja, s szuszogásából ítélve arra következtettem, hogy veszített kezdeti lendületéből. Éreztem, hogy hamarosan elkapom. Csak pár pillanat.

Hátrapillantott rám a válla fölött, zöld szemén megcsillant a felhők mögül előbukkanó Hold.

Támadásba lendültem.

Csak egy pillanat volt az egész, egy halk roppanás, majd egy élettelen test puffanása az avarban.

Lassan nyitottam ki a szemem, az álom valóságosabb volt, mint valaha. Teljes testemben remegtem, a szívem még mindig hevesen kalapált, folyt rólam a víz. A bennem tomboló sötétség csak lassan oszlott. Még mindig magamban éreztem a narancssárga szemű férfi akaratát, ahogy az orromban a lány pézsma illatát. Ugyanazt az illatot amit Zack bőre is árasztott, azt az illatot ami valahogy összekötötte őket az erdővel.

Körülöttem félhomály volt, szivacs és öblítő illatát éreztem, olyan intenzíven, hogy azok a szoba minden egyéb illatát elnyomták. Egy ismeretlen ágyban feküdtem, fogalmam sem volt róla hol vagyok. Lassan felültem, majd lecsusszantam az ágyról.  Nem néztem körül, nem érdekelt hol vagyok. A résnyire nyitott ajtóhoz léptem, halkan kisurrantam rajta. Egy kivilágítatlan folyosóra toppantam, előttem úgy másfél méterrel fakorlát futott, s pár lépésnyire jobbra megpillantottam a lépcsőfeljárót.

Lentről hangok szűrődtek fel az emeletre, de olyan halkan beszéltek, hogy nem egy szavukat sem értettem. Lábujjhegyen óvakodtam lefelé. A lépcső egy ismerős nappaliba, Zackék nappalijába vezetett. A hangok jobbról, a konyhából érkeztek, a lépcső aljáról tisztán értettem őket. Leültem az első lépcsőfokra ahol még takarásban voltam, s lélegzet visszafojtva füleltem.

-   Ez nem csak róla szól – harsogta a lány. Feltételeztem, hogy elvesztette a türelmét, ugyanis másodpercekkel azelőtt még csak suttogott.

Ugyanaz a lány volt akit az álmaimban láttam, akivel az erdő szélénél a halálról csevegtem, akit meg kellett ölnöm. Az utolsó gondolat a tudatomba égett, ahogy az aprócska roppanás hangja is, amit az imént hallottam a vízióban, amikor a narancssárga szemű férfi akaratát követve eltörtem a lány nyakát. Nem tudtam szabadulni tőle, nem tudtam ellent mondani neki, és ez halálra rémített.

-   Akkor? – Zack hangja fáradtan csengett. Azelőtt még soha nem hallottam ilyennek. – Mond már el, hogy mi ez az egész!

-   Van itt, a közelben, egy élő lélek.

-   Élő lélek? – A hangsúlyából ítélve Zack is meglepődött akárcsak én, de velem ellentétben ő pontosan tudta mimről beszél a lány.

-   Igen. És meg kell találnunk Lazarus előtt. Szükségünk van a tudására, de ami még fontosabb, hogy nem hagyhatjuk tovább szenvedni.

-   Azt hiszed Abby az? Shona… - Zack tétovázott, a Shona nevezetű lány ellenben fellelkesedett.

-   Tudom mi a véleményed, Zack. Ahogy tudom, hogy mi a tanács véleménye. De ez lehetséges! - hadarta átszellemülten. – Valami félresiklott, valahogy elkerülte Lazarus figyelmét. Abby különlegesen erős volt! Ő képes lehetett rá.

-   Na és Essie? – vágott közbe Zack ridegen.

A nevem hallatán összerezzentem. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a választ.

- Ő a kapocs. Különösen erős teremtmény, de ezt te is érzed.

Teremtmény? És erős? Itt pattant meg bennem valami, nem bírtam tovább. Felpattantam, majd kiléptem a fal takarásából, hogy végre szembenézhessek Zackkel.

-   Mennyit hallottál? – döbbent meg Shona Zack helyett is, ugyanis a barátom mukkanni sem tudott a meglepődöttségtől.

-   Túl keveset, de feltételezem mégis többet a megengedettnél. – fúrtam a pillantásom Zackébe. A hangom dacosan csengett, valószínűleg úgy festettem, mint egy durcás kisgyerek.

-   Essie ez bonyolult. – Shona védekezően tartotta maga előtt a kezét miközben úgy beszélt hozzám, ahogy a filmekben a rendőrök szoktak a beszámíthatatlan, elborult elméjű fegyvertlóbálókkal. Már-már lekezelő volt.

-   Akkor mielőbb láss neki – ajánlottam nagylelkűen, nyugalmat kényszerítve magamra.

Shona megadóan bólintott, majd kihúzott nekem egy széket. Törékeny nyugalmam fenntartásának érdekében mélyeket lélegeztem, miközben helyet foglaltam a semmitmondó mimikájú Zackkel szemben, aki holttá vált pillantását egy másodpercre sem vette le rólam.

A levegő megfagyott körülöttünk ugyanúgy, mint pár órával azelőtt az erdő szélén. Shona pillantását éreztem magamon, mialatt mereven farkasszemet néztem a pasimmal, aki azóta sem tért magához. Legszívesebben jól megrugdostam volna az asztal alatt, hogy végre észrevegyen, hogy újra az a Zack legyen, aki mellett biztonságban érzem magam, ugyanis az a fiú, aki akkor ott ült velem szemben nem az én Zackem volt.

- Tőlem is hajlandó vagy végig hallgatni, vagy Zacktől akarod hallani? – kérdezte Shona hosszú percek kínos csöndje után.

Félre billentett fejjel méregettem az előttem ülő fiút, kerestem benne Zacket. Próbáltam olvasni a vonásaiból, de az arca merev volt és semmitmondó, épp ahogy a tekintete.

-   Azt hiszem, nincs sok választásom – sóhajtottam. – Hallgatlak.