Egy apró árny homályos alakját láttam a szemem sarkából, abban a percben már harmadszor, annak ellenére, hogy a kellemes tavaszi idő, a nyugodt park, és a kezemben szorongatott lányregény semmilyen okot nem szolgáltatott tévképzetek gyártására. Én mégis foltokat képzelegtem, amelyek mintha egyre nagyobbá, és gyorsabbá váltak volna az idő múlásával.
Figyelmen kívül hagyva a nem létezőt tekintetemet újra az Üvöltő szelekre fordítottam, miközben aktívan bizonygattam magamnak, hogy a parkban egy idős házaspáron, és rajtam kívül senki sincs.
És én nyertem. A pecek teltek, az árnyak elmaradtak, s így már teljes erőbedobással tudtam koncentrálni, a kezemben szorongatott unalmas könyvre.
Az idő közben rekordsebességre kapcsolt, a Nap pedig hirtelen a horizont alá bukott, pont amikor az utcai lámpák felkapcsolódtak, fényárba burkolva az elsötétedett világot. Közben az esti, csípős szél egyértelmű jelét adta annak, hogy ideje távoznom, mikor belekapva a hajamba, jeges borzongást futtatott végig a gerincemen. Felkaptam hát a blézerem, a regényt a táskámba süllyesztettem, majd a parkon keresztül elindultam haza.
A macskaköves út felénél járhattam, amikor ismét feltűnt egy apró árnyék a szemem sarkában, amely ezúttal nem tűnt el. Megrémülve torpantam meg, s fordultam jobbra. A megnyúlt árnyék a közeli juharfa takarásából lógott ki, de hiába meresztettem a szemem, nem láttam a gazdáját.
A hideg futkosott a hátamon, mikor megszaporázott léptekkel megiramodtam a tőlem alig kétszáz méterre magasodó sorházak felé. Minél előbb kiakartam érni a hátborzongató parkból.
A sötét árnyék közben újra feltűnt, egyre közeledett felém. Futásnak eredtem, s próbáltam nem tudomást venni a többi, sorban előbukkanó árnyról, amelyek egyre közelebb táncoltak hozzám. Már majdnem elértem a park szélét, amikor hirtelen a közvilágítás kialudt. A hirtelen beköszöntő sötétség hatására megtorpantam, s reménykedve néztem fel az égre. De csalódnom kellett. A Holdat sötét felhők takarták el, a világ teljesen elsötétedett, csak foltokat láttam.
Páni félelem lett úrrá rajtam, s éles sikoly szakadt ki a torkomból, amikor megpillantottam a fölém magasodó árnyékot, amely nem tartozott senkihez. Megpróbáltam átlépni rajta, hiszen csak egy árnyék, de nem sikerült. Mintha falnak ütköztem volna. Nem értettem, hogy lehetséges ez, ahogy azt sem, hogy mi történik.
Az árnyak pillanatok alatt körülvettek, puszta jelenlétükkel fojtogatva. Szorosan simultak körém, elzárva előlem az éltető levegő útját. Sikítani akartam, de a torkom kiszáradt, nem jött ki rajta hang. A szorítás közben egyre erősödött, s miközben a szeme megtelt könnyel, a világ lassan elsötétedett.
*
Sajgott mindenem, a fejemben uralkodó sötétség szorosan tartott, nem akart engedni. Valahol az álom, és a valóság elmosódott határán nyüglődtem, mígnem egy távoli sikítás hallatára a gondolataim kitisztultak. Szúrós faágakat, és hideg földet éreztem magam alatt, miközben lassan újra kezdtem érzékelni a külvilágot. Félve nyitottam ki a szemem, s óvatosan megmozdultam. A fejem már a legkisebb moccanásra is heves fájdalommal reagált, úgy éreztem menten széthasad. Egyéb lehetőség híján a hideg földhöz szorítottam, s behunytam a szemem.
Hosszú percek teltek el, mire újra tisztán tudtam gondolkodni, s fel tudtam idézni a parkban látott árnyakat, amelyeknek jeges tekintetét még mindig a hátamon éreztem. Kinyitottam a szemem, s újra megpróbáltam felkelni. A fejfájás immár elviselhető volt, s könnyedén sikerült talpra állnom, bár a hirtelen mozdulattól megszédültem, sikerült megtartanom az egyensúlyom.
Sötétség vett körül, ami egészen a csontjaimig hatolt, s félős borzongásként telepedett rám. Úgy éreztem nem kapok levegőt. A mellkasom szúrt, szívem dobogása őrültek módjára ostromolta. Minél kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, annál keservesebben próbáltam még többet venni, miközben remegő tagokkal megindultam.
Zihálva, könnyes szemekkel próbáltam előrejutni, ha csak egy pár lépést is, de nem ment. A sötétség nem eresztett, én pedig levegő nélkül topogtam egy helyben.
- Feküdj! – Nem tudtam, hogy nekem kiáltottak e, a hang távolról érkezett, mégis gondolkodás nélkül estem hasra, majd kiáltottam fel, mikor a friss levegő fájdalmasan beáramlott a tüdőmbe. Könnyes szemekkel, szinte fuldokolva a hirtelen levegő áradattól próbáltam újra talpra vergődni, de nem sikerült. Közben egyre nagyobb kortyokban nyeltem a friss levegőt, amely égette a nyelőcsövem, s feszítette a tüdőmet.
- Nyugi! – Egy kéz simult a fejemre, s nyugtatóan simogatni kezdte. – Mindjárt vége.
Életem leghosszabb mindjártját éltem át. Még hosszú percek elteltével is szúrta a levegő a tüdőmet, s a könnyzápor sem akart abbamaradni. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ki simogatja a fejemet nem tettem ellene semmit. Csak feküdtem, s próbáltam összeszedni magam, miközben szorgosan vártam a mindjárt végét.
Nem tudom megmondani mennyi idő telt el, de óráknak tűnt. Kínkeserves hosszú óráknak, amit kizárólag azért sikerült átvészelnem, mert a kellemes érintés nem szűnt meg, biztosítva róla, hogy nem vagyok egyedül.
- Jobban vagy? – érkezett a fejem fölül a kérdés, amit én csak suttogásként érzékeltem, s amire csak egy igennek szánt nyögéssel tudtam felelni. – Segítek felállni.
Két erős kéz nyúlt a hónom alá, majd emelt fel olyan könnyedén, mintha rongybaba lennék. A térdeim megrogytak mikor hirtelen rájuk nehezedtem, de végül sikerült megtartaniuk, s egy félpercnyi pislogás után a látásom is kitisztult. Meglepetten bámultam magam elé, próbálva elhinni amit látok, próbálva legyőzni a józan eszemet, ami ezt sikította: ez csak álom!
Pedig nem az volt. Az előző percek fájdalma egyértelműen bizonyította, hogy a valóságban vagyok, s hogy nem a képzelet szüleménye ez az egész agyrém.
- Igen. – hangzott hátam mögül a válasz, a még fel nem tett kérdésemre. – Ez valami sövény.
Méghozzá sövény a javából. A méregzöld, vörös tüskés, átláthatatlan sövény úgy öt méter magasra nyúlt, áttörhetetlen falként körbe véve minket. Bármerre néztem csak a sövényt láttam.
- Ez… - kezdtem, de elakadtam. Nem tudtam mit akarok mondani, hogy mit kellene mondanom. Csak forogtam, miközben a fejemet csóváltam.
- Igen. – bólintott, s miközben én a sövényt méregettem, ő engem. – Olyan, mint az az útvesztő a Harry Potterben.
Na ez hatalmas segítség lett volna számomra, ha néztem volna Harry Pottert, mint az átlag kamaszok, de én nem tettem. Mert én unalmas, foszlott lányregényeket olvastam.
- Nem szeretem. – fordultam felé, s a holdvényben csillogó, acélkék szemébe fúrtam a pillantásom. – De azért kösz. – Szememet nem tudtam levenni róla, tudtam, hogy már láttam valahol ezt arcot.
- A lényeg, hogy áthatolhatatlan – magyarázta ökölbe szorított kézzel. -, és mozog. Nem tudom milyen szisztéma szerint…
- Héj! – szakítottam félbe tapintatlanul, mikor rájöttem, hogy honnan is ismerős ez a sármos, kigyúrt, sötét hajú idegen. – Te nem Mat Salliven vagy?
- Öhm… De. – válaszolta kicsit megzavarodva, majd egy pillanattal később a kezét nyújtotta, s arcára visszaköltözött az a sármos félmosoly.
- Nora. – mosolyogtam rá teljes nyugalommal, mintha nem egy hatalmas útvesztő nem is tudom melyik részén álltunk volna, egy rossz horrorfilmre emlékeztető helyzetben.
- Szóval Nora – köszörülte meg a torkát. – Mennünk kellene.
- Mégis hova? – lepődtem meg.
- Bárhova, csak ne álljunk egy helyben, mert így könnyű célpontot nyújtunk.
- Aham. – forgattam a szemeimet, miközben elindultam utána. – Kinek is?
- Az árnyaknak, akik az előbb majdnem megfojt… Feküdj! – kiáltotta hirtelen, pont amikor a jobbunkon magasodó sövény hullámozni kezdett. Szorosan lapultam a földre, próbáltam megőrizni a hidegvérem, de amikor az említett jobb oldal hirtelen dőlni kezdett felénk, éles sikoly szakadt ki a torkomból. Szorosan lehunytam a szemem, s próbáltam nem belegondolni abba, hogy mi is történik körülöttem.
- Semmi gond. – fogta meg a kezemet Mat. – A másiknak dőlt, még élünk. Nyisd ki a szemed.
- Már megbocsáss, de itt tök sötét van. Honnan tudod, hogy csukva a szemem? – tudakoltam miután kimertem kukucskálni a szemhéjam alól.
- Kússzál utánam. – kuncogott, elengedve a füle mellett az általam is idiótának ítélt kérdést.
És én kúsztam. A bal oldali sövény egy karnyújtásnyira, a jobb oldali pedig pár centire volt az oldalamtól, a fejemet pedig súrolta. Amit nem értettem, ugyanis a magasságuk, és a két fal közötti távolság alapján, sokkal nagyobb helynek kellett volna maradni.
Akkor tudatosult bennem, amit Mat mondott. A sövény saját életet élt.
Nagyokat lélegeztem, miközben aktívan mormoltam magamnak, hogy nem vagyok klausztrofóbiás és, hogy nem lesz semmi baj. Ami persze szemen szedett hazugság volt, amit jól tudtam. A halálfélelmem ugyanis egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Izzadt a tenyerem, szoros görcsberándult a gyomrom, s bár Mat jelenléte elűzte a feltörni készülő pánikomat, újra kezdtem érezni a torkomat mardosó félelmet.
De nem akartam mutatni. Bár gyerekes butaság, és abban a helyzetben teljesen irreális, de nem akartam, hogy Mat egy hisztis kis csitrinek tartson. Ő mégiscsak Mat Salliven. Az ember azt is elfelejti a közelében, hogy mi a becsületes neve. Nem is csoda, hogy egy időre megzavarodtam és elfelejtettem, hogy mi is történt a parkban.
- Telefon! – kiáltottam fel, majd a következő pillanatban beleütköztem Mat lábába.
- Van nálad? – kérdezte enyhe cinizmussal.
Végig tapogattam a farzsebeimet, majd a biztonság kedvéért az elsőket is, de a mobilomnak nyoma sem volt.
- Remek. – sóhajtottam, majd megindultam, és újra Mat-be ütköztem. – Bocs. – sóhajtottam reményvesztetten, majd újra megpróbálkoztam az elindulással. Ezúttal sikerrel.
Bő öt perc múlva, már újra a holdfényben sétáltunk. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas labirintus, csak itt semmit sem ért el az ember a bevett „labirintusból kijutni” trükkökkel, ugyanis ez a vacak folyamatosan vándorolt és, hogy az ember még rosszabbul érezze magát, a parkban látott árnyak folyamatosan fel tűntek, majd semmivé foszlottak.
A torkomat mardosó jeges félelem közben útnak indult, s hátamon futkosott fel alá, libabőrössé változtatva egész testemet.
Úgy tűnt Matt tudatosan lohol előre, én pedig tudattalanul utána. Közben agyam racionális része újra aktív hadjáratba kezdett, s görcsösen próbált meggyőzni arról, hogy ami jelenleg körül vesz, az csak egy rossz álom, s amint reggel lesz, ez az egész semmivé foszlik.
Én ebben már nem voltam olyan biztos, főleg miután megéreztem az alkaromból szivárgó vér rozsdára emlékeztető, nyomorforgató szagát. Megálltam, behunytam a szemem, s mélyeket lélegeztem.
- Ne állj meg! – fordult hátra Matt, mire kinyitottam a szemem, s újra elindultam.
De már késő volt.
A talaj olyan hirtelen tűnt el a talpam alól, hogy megijedni sem volt időm. Tehetetlenül estem bele a sötét mélységbe, miközben azon forgott az agyam, hogy már zuhanás közben meghalok, vagy el kell viselnem még egy utolsó, fájdalmas becsapódást.
A második nyert. Részben.
Hitetlenkedve meredtem a sötétlő égre, és nem értettem, hogy még miért élek. A hátam alatt az ismerős talaj szurkálódását éreztem, majd megjelent Mat szemrehányó arca, majd egész teste. Akkor vettem csak észre, hogy még mindig szorítja a jobb kezemet.
- Kértelek, hogy ne állj meg! – sóhajtotta, s mintha egy pillanatra elveszítette volna eddig oly tökéletes nyugalmát. Elengedte a kezemet, s mélyeket lélegezve tett pár lépést előre, majd megállt, hogy bevárjon.
- Ne haragudj. – nyögtem, majd talpra pattantam, s zavartan megszabadítottam magam a fölös levektől amik a ruhámra tapadtak.
Remegő tagokkal indultam el újra utána, s reménykedtem, hogy nem csak színleli az elszántságot, ami az arcáról tükröződött. Nélküle már meghaltam volna. Ő volt az egyetlen esélyem, s nekem sikerült rendesen kiidegelnem alig fél óra leforgása alatt.
- Te hogy kerültél ide? – kérdeztem feszültség oldásnak szánt hanglejtéssel, a hátának szegezve tekintetem. Féltem, hogy ha másfelé nézek eltűnik, s többet nem találom meg.
- Haza felé sétáltam az utcán, majd minden elsötétedett… - a hangja megremegett. – Aztán jöttek az árnyak, és itt tértem magamhoz.
- Csak mi ketten vagyunk…
- Nem. – vágott a szavamba, s az ingerültség helyét szenvedés vette át. – Volt még egy fiú… Elkapták az indák.
- Milyen indák? – torpantam meg, fennt akadt szemekkel.
- Azok amik a lábad alatt futnak. – mutatott a hajszálvékony indák szőtte talajtakaróra. – De könyörgöm ne állj meg!
Megragadta a kezem, s maga mellé rántott.
- Nem vagyok ovis… - nyögtem zavaromban, s még abban a pillanatban meg is bántam. Jólesett az oltalmazás, az érzés, hogy nem vagyok egyedül.
- Addig fogom a kezed, míg ki nem jutunk innen. – jelentett ki, ellentmondást nem tűrő hangon. S én nem ellenkeztem.
Megpróbáltam összegezni az addig történteket. A parkból, néhány fekete, hidegséget árasztó árnyék elrabolt, és betett egy sövény határolta útvesztőbe, ahol ha nem a kétoldalt magasodó sűrű, zöld levelek ölnek meg, akkor a talpunk alatt tekergő indák. Vagy ha mázlink van, egyszerűen csak megnyílik alattunk a föld.
Miközben gondolataim egyre rémisztőbb és rémisztőbb végkimenetelek tártak elém, a Hold újra bújócskába kezdett, s egy pillanatra minden elsötétedett. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, s hogyha nem lenne Matt, már meg is haltam volna.
A levegő hirtelen kiszökött a tüdőmből, pár pillanatig csak hang nélkül tátogtam. A szemeimet könnyek kezdték szúrni, nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Olyan abszurd volt az egész.
Fény áradt szét mindenfelé. A felhők egy varázsütésre, pár másodperc alatt szívódtak fel az égről, mintha soha nem is léteztek volna. A Telihold vakítóan tündökölt, szinte már fájt a hirtelen a fény, a gomolygó, vérfagyasztó sötétség után.
A megvilágosodott éjszakába éles sikoly hatolt, s Matt-el egy emberként indultunk a hang irányába. Közben kétoldalt megelevenedett a sövény, s vad hullámzásba kezdett. Bár nem mertem bevallani magamnak, tudtam, hogy a sövény egyre közelebb kúszik hozzánk, s ha hamar nem fordulunk el valamerre, méghozzá gyorsan, megfolyt minket.
Újra sikoltást hallottunk, s Matt hirtelen jobbra rántott, én pedig gondolkodás nélkül a szakadék szélébe kapaszkodó lány után ugrottam. Éles fájdalmat éreztem, mikor hasra estem, de még éppen sikerült elkapnom a kezét.
- Eressz! - mondta, elcsukló hangon, s éreztem, hogy a keze lassan kicsúszik az enyémből. – Eressz! – ordította, s tüdejéből éles sikoly szakadt ki. Még egyszer, könnyfátyol takarta pillantását az enyémbe fúrta, majd az ujjai elernyedtek. Elengedte a kezemet.
Sikítva kaptam utána, Matt pedig utánam.
Ő nyert.
Átfogta a derekamat, miközben próbált magával cibálni, de én még nem bírtam mozdulni. Bámultam a földet, ahol pár pillanattal azelőtt a szakadék elnyelte szegény lányt.
- Nem tehetsz már semmit. – ordította Matt. Vasmarkába vonta remegő kezemet, s határozott mozdulatokkal rángatni kezdett maga után, míg észhez nem tértem. Akkor mindketten futásnak eredtünk.
A szívem a torkomban dobogott, s már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Megállíthatatlanul potyogtak, s elhomályosították a látásomat. De még így, a könnyfátyolon át is észrevettem a mellénk szegődő árnyakat, akik a holdfényben még vérfagyasztóbban festettek. Olyan volt, mint egy megelevenedett rémálom.
Az életünkért futottunk.
Agyam újra elém vetíttette az előzőleg már látott vészterhes képeket, kiegészítve szüleim zokogó jelenlétével. Egyre jobban és jobban eluralkodott rajtam a jeges pánik, egész testemben remegtem.
Állj! – kiáltotta Matt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy akaratlanul is teljes lendülettel neki csapódtam. - Jobb vagy bal? Jobb vagy bal? – suttogta magának, miközben tekintete olyan gyorsan járt egyik irányból a másikba, hogy alig tudtam követni. Szólni akartam, de kételkedtem benne, hogy akár egy szavamat is hallaná. A mellkasa ritmustalanul emelkedett és süllyedt, s néha mintha levegőt is elfelejtett volna venni.
- Jobb! – kiáltotta végül, és már vonszolt is maga után, ugyanazzal az őrült tempóval, mint azelőtt, ugyanazzal a sportolókra jellemző energiával, amivel én nem rendelkeztem.
A számat vészterhes, hörgő hangok hagyták el, amik arra utaltak, hogy a tüdőm már nem bírja sokáig. Minden kereszteződésnél ami az utunkba került, eljátszottam a gondolattal, hogy a másik irányba indulok, nem tartok vele. De tudtam, hogy hiába. Utánam jött volna, és az ő életével nem akartam játszani. Így is elég kilátástalan volt a helyzetünk, nem akartam tovább rontani.
Matt hirtelen balra rántott, én pedig hason csúszva tettem meg az esést követő három métert.
- Ne haragudj. – ugrott vissza mellém, és már nyújtotta is a kezét.
- Nem. – lihegtem, miközben a hátamra vergődtem, és szúról oldalamra szorítottam a kezeimet. – Én erre nem vagyok képes. Te is tudod, én is tudom. Szóval takarodj!
- Nem megyek nélküled. – adta meg a nem meglepő választ, és teljes nyugalommal helyet foglalt mellettem, mintha megfeledkezett volna a körülöttünk zajló tébolyról, s arról, hogy az élete a tét.
- A takarodjnak melyik fele nem világos? – pirítottam rá, elcsukló hangon, miközben a könnyeim újra feltörtek, bár lehet, hogy egész idő alatt bőgtem.
- A nem megyek nélkülednek melyik része nem világos, te hülye kis csitri?
Érdeklődve, szinte csodálattal néztem fel rá, s egy pillanatra tényleg megfeledkeztem az életünkért folytatott harcról. Tetszett ez az újonnan megismert oldala, de semmi kedvem nem volt egy efféle hosszú, lélektani vitához. Azt akartam, hogy menjen.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és alig, hogy ő is kiegyenesedett lekevertem neki egy akkora pofont, amekkorát csak tudtam, majd összeszedve minden erőmet újabb ütésre lendítettem a kezem. De nem voltam elég gyors. Már a suta mozdulat elején elkapta a kezemet, magához rántott, majd mielőtt ellenkezhettem volna megcsókolt. Rövid, de szenvedélyes csók volt.
- Ne hidd, hogy ezzel a kis trükkel…
Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem engedte. A száját újra az enyémre tapasztotta, ezúttal hosszan, erőteljesen, ha lehet még szenvedélyesebben, s mire észbekaptam már újra maga után vonszolt.
- Nem hittem – fordult hátra, miközben gyorsított a tempón. -, hanem tudtam.
Azt hittem nyertünk, hogy feltartóztathatatlanok vagyunk. De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Az árnyak gyülekeztek, pillanatról pillanatra sokasodtak. Eltakarták a minket körülvevő növényt, már csak ők voltak és mi. A fojtogató sötétség, az élni akarás.
- Ott! – Matt egyenesen elénk mutatott. Nem akartam elhinni, nem mertem elhinni. Vége volt. Volt kijárat. Hirtelen eluralkodott rajtam a remény, mosolyt csalt az arcomra, épp amikor Matt eltűnt a jobbomról.
Sikítva torpantam meg, s fordultam meg. Matt a földön fetrengett, ezernyi vékony inda fonódott a testére, fojtogatták. Eszelős idióta módjára próbáltam letépni róla az erős szálakat, de tehetetlen voltam. Nem voltam elég erős, s az indák egyre csak fojtogatták.
Végig engem nézett. Nem tudott szólni, de a pillantása mindent elárult. Azt akarta, hogy menjek. Hogy ne adjam fel. De képtelen voltam mozdulni. Meredten figyeltem, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcán, majd eltűnik szeméből az élet.
Sírva roskadtam mellé. Az árnyak közben közelebb kúsztak hozzám. Az élettől már csak tíz méter választott el, de én haboztam. Nem akartam otthagyni, nem akartam, hogy így legyen vége. Remegő kezeimet az övére kulcsoltam, s könnyeimen keresztül próbáltam magamba vésni a vonásait, hogy soha ne feledjem, hogy erőt meríthessek utolsó pillantásából.
Közben az árnyak elértek, de fojtogató jelenlétük nem hatott rám. Már nem. Én voltam az erősebb, én irányítottam a testem, az elmém. Nem győzhettek le.
Felpattantam és a kijárat felé iramodtam, miközben ők szorosan követtek. Pillanatról pillanatra sokasodtak, s végül sikerült elérniük céljukat. Elszorították előlem a levegőt. Lelassultam, mozgásom bizonytalanná vált, miközben minden kis sejtem sürgetett, s levegő után kiáltott.
Már láttam a fényt, az útvesztő végét, a megváltást. Egy karnyújtásnyira volt. Négykézláb kúszva próbáltam kitörni a fölém tornyosuló sötétség karmaiból, próbáltam levegőt venni, nem feladni. S már ott voltam. Kinyújtott karomon megcsillant a nap fénye, a tüdőmet friss levegő járta át, s én minden erőmet elvesztve rogytam össze.
*
Az ágyamban ébredtem. Minden nyugodt volt, fényes. Kaptam levegőt, semmim sem fájt.
Akkor villant be az első kép.
Megzavarodva rúgtam le magamról a takarót, s húztam fel a pólómat. Kizár volt, hogy egy lila folt se éktelenkedjen a hasamon. Kétszer is elhasaltam, de a bőröm hibátlan volt. Egy karcolás sem látszott rajta, ahogy a kezemen sem, pedig az még vérzett is.
Zihálva rogytam le az ágy szélére. Csak álmodtam. Már máskor is voltak élethű álmaim, de mégis… Emlékeztem a fájdalomra, minden egyes kis részletre. A lány pillantására, mikor elengedte a kezemet, Matt ajkára az ajkamon, a fájdalomra amit akkor éreztem mikor kihunyt a fény a szeméből.
Megráztam a fejem, és a konyhába mentem. A kávé majd segít. Közben lopva a tükörbe pillantottam. Ugyanaz az arc nézett vissza rém, mint mindig. Egy barna, zöld szemű lány, halvány szeplőkkel az orrán. A tekintetem kissé zavart volt, de azon kívül semmi sem változott. Minden rendben volt.
Tele töltöttem a csészém kávéval, majd felkaptam a konyhaasztalról az újságot. Kicsit gyűrött volt, anya és apa már biztos átnyálazták mielőtt elmentek otthonról.
A címoldalon Matt elbűvölő mosolyára lettem figyelmes, kalapáló szívvel láttam neki az alá nyomtatott szöveg olvasásának.
Ma hajnalban megtalálták az eltűnt Matt Salliven – helybéli élsportoló holtestét is, a Fő tér parkjában. A fiút egy hajléktalan találta meg, aki elmondása szerint egy kezet vett észre a buxussövény alatt. Közelebb érve látta, hogy a fiú halott.
A boncolás eredményére még várni kell, de a rendőrök elmondása szerint a fiút megfojtották.
