Sötét útvesztő

Egy apró árny homályos alakját láttam a szemem sarkából, abban a percben már harmadszor, annak ellenére, hogy a kellemes tavaszi idő, a nyugodt park, és a kezemben szorongatott lányregény semmilyen okot nem szolgáltatott tévképzetek gyártására. Én mégis foltokat képzelegtem, amelyek mintha egyre nagyobbá, és gyorsabbá váltak volna az idő múlásával.

Figyelmen kívül hagyva a nem létezőt tekintetemet újra az Üvöltő szelekre fordítottam, miközben aktívan bizonygattam magamnak, hogy a parkban egy idős házaspáron, és rajtam kívül senki sincs.

És én nyertem. A pecek teltek, az árnyak elmaradtak, s így már teljes erőbedobással tudtam koncentrálni, a kezemben szorongatott unalmas könyvre.

Az idő közben rekordsebességre kapcsolt, a Nap pedig hirtelen a horizont alá bukott, pont amikor az utcai lámpák felkapcsolódtak, fényárba burkolva az elsötétedett világot. Közben az esti, csípős szél egyértelmű jelét adta annak, hogy ideje távoznom, mikor belekapva a hajamba, jeges borzongást futtatott végig a gerincemen. Felkaptam hát a blézerem, a regényt a táskámba süllyesztettem, majd a parkon keresztül elindultam haza.

A macskaköves út felénél járhattam, amikor ismét feltűnt egy apró árnyék a szemem sarkában, amely ezúttal nem tűnt el. Megrémülve torpantam meg, s fordultam jobbra. A megnyúlt árnyék a közeli juharfa takarásából lógott ki, de hiába meresztettem a szemem, nem láttam a gazdáját.

 A hideg futkosott a hátamon, mikor megszaporázott léptekkel megiramodtam a tőlem alig kétszáz méterre magasodó sorházak felé. Minél előbb kiakartam érni a hátborzongató parkból.

A sötét árnyék közben újra feltűnt, egyre közeledett felém. Futásnak eredtem, s próbáltam nem tudomást venni a többi, sorban előbukkanó árnyról, amelyek egyre közelebb táncoltak hozzám. Már majdnem elértem a park szélét, amikor hirtelen a közvilágítás kialudt. A hirtelen beköszöntő sötétség hatására megtorpantam, s reménykedve néztem fel az égre. De csalódnom kellett. A Holdat sötét felhők takarták el, a világ teljesen elsötétedett, csak foltokat láttam.

Páni félelem lett úrrá rajtam, s éles sikoly szakadt ki a torkomból, amikor megpillantottam a fölém magasodó árnyékot, amely nem tartozott senkihez. Megpróbáltam átlépni rajta, hiszen csak egy árnyék, de nem sikerült. Mintha falnak ütköztem volna. Nem értettem, hogy lehetséges ez, ahogy azt sem, hogy mi történik.

Az árnyak pillanatok alatt körülvettek, puszta jelenlétükkel fojtogatva. Szorosan simultak körém, elzárva előlem az éltető levegő útját. Sikítani akartam, de a torkom kiszáradt, nem jött ki rajta hang. A szorítás közben egyre erősödött, s miközben a szeme megtelt könnyel, a világ lassan elsötétedett.

*

Sajgott mindenem, a fejemben uralkodó sötétség szorosan tartott, nem akart engedni. Valahol az álom, és a valóság elmosódott határán nyüglődtem, mígnem egy távoli sikítás hallatára a gondolataim kitisztultak. Szúrós faágakat, és hideg földet éreztem magam alatt, miközben lassan újra kezdtem érzékelni a külvilágot. Félve nyitottam ki a szemem, s óvatosan megmozdultam. A fejem már a legkisebb moccanásra is heves fájdalommal reagált, úgy éreztem menten széthasad. Egyéb lehetőség híján a hideg földhöz szorítottam, s behunytam a szemem.

Hosszú percek teltek el, mire újra tisztán tudtam gondolkodni, s fel tudtam idézni a parkban látott árnyakat, amelyeknek jeges tekintetét még mindig a hátamon éreztem. Kinyitottam a szemem, s újra megpróbáltam felkelni. A fejfájás immár elviselhető volt, s könnyedén sikerült talpra állnom, bár a hirtelen mozdulattól megszédültem, sikerült megtartanom az egyensúlyom.

Sötétség vett körül, ami egészen a csontjaimig hatolt, s félős borzongásként telepedett rám. Úgy éreztem nem kapok levegőt. A mellkasom szúrt, szívem dobogása őrültek módjára ostromolta. Minél kevesebb levegő jutott a tüdőmbe, annál keservesebben próbáltam még többet venni, miközben remegő tagokkal megindultam.

Zihálva, könnyes szemekkel próbáltam előrejutni, ha csak egy pár lépést is, de nem ment. A sötétség nem eresztett, én pedig levegő nélkül topogtam egy helyben.

-  Feküdj! – Nem tudtam, hogy nekem kiáltottak e, a hang távolról érkezett, mégis gondolkodás nélkül estem hasra, majd kiáltottam fel, mikor a friss levegő fájdalmasan beáramlott a tüdőmbe. Könnyes szemekkel, szinte fuldokolva a hirtelen levegő áradattól próbáltam újra talpra vergődni, de nem sikerült. Közben egyre nagyobb kortyokban nyeltem a friss levegőt, amely égette a nyelőcsövem, s feszítette a tüdőmet.

-  Nyugi! – Egy kéz simult a fejemre, s nyugtatóan simogatni kezdte. – Mindjárt vége.

Életem leghosszabb mindjártját éltem át. Még hosszú percek elteltével is szúrta a levegő a tüdőmet, s a könnyzápor sem akart abbamaradni. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ki simogatja a fejemet nem tettem ellene semmit. Csak feküdtem, s próbáltam összeszedni magam, miközben szorgosan vártam a mindjárt végét.

Nem tudom megmondani mennyi idő telt el, de óráknak tűnt. Kínkeserves hosszú óráknak, amit kizárólag azért sikerült átvészelnem, mert a kellemes érintés nem szűnt meg, biztosítva róla, hogy nem vagyok egyedül.

-  Jobban vagy? – érkezett a fejem fölül a kérdés, amit én csak suttogásként érzékeltem, s amire csak egy igennek szánt nyögéssel tudtam felelni. – Segítek felállni.

Két erős kéz nyúlt a hónom alá, majd emelt fel olyan könnyedén, mintha rongybaba lennék. A térdeim megrogytak mikor hirtelen rájuk nehezedtem, de végül sikerült megtartaniuk, s egy félpercnyi pislogás után a látásom  is kitisztult. Meglepetten bámultam magam elé, próbálva elhinni amit látok, próbálva legyőzni a józan eszemet, ami ezt sikította: ez csak álom!

Pedig nem az volt. Az előző percek fájdalma egyértelműen bizonyította, hogy a valóságban vagyok, s hogy nem a képzelet szüleménye ez az egész agyrém.

-  Igen. – hangzott hátam mögül a válasz, a még fel nem tett kérdésemre. – Ez valami sövény.

Méghozzá sövény a javából. A méregzöld, vörös tüskés, átláthatatlan sövény úgy öt méter magasra nyúlt, áttörhetetlen falként körbe véve minket. Bármerre néztem csak a sövényt láttam.

-  Ez… - kezdtem, de elakadtam. Nem tudtam mit akarok mondani, hogy mit kellene mondanom. Csak forogtam, miközben a fejemet csóváltam.

-  Igen. – bólintott, s miközben én a sövényt méregettem, ő engem. – Olyan, mint az az útvesztő a Harry Potterben.

Na ez hatalmas segítség lett volna számomra, ha néztem volna Harry Pottert, mint az átlag kamaszok, de én nem tettem. Mert én unalmas, foszlott lányregényeket olvastam.

-  Nem szeretem. – fordultam felé, s a holdvényben csillogó, acélkék szemébe fúrtam a pillantásom. – De azért kösz. – Szememet nem tudtam levenni róla, tudtam, hogy már láttam valahol ezt arcot.

-  A lényeg, hogy áthatolhatatlan – magyarázta ökölbe szorított kézzel. -, és mozog. Nem tudom milyen szisztéma szerint…

-  Héj! – szakítottam félbe tapintatlanul, mikor rájöttem, hogy honnan is ismerős ez a sármos, kigyúrt, sötét hajú idegen. – Te nem Mat Salliven vagy?

-  Öhm… De. – válaszolta kicsit megzavarodva, majd egy pillanattal később a kezét nyújtotta, s arcára visszaköltözött az a sármos félmosoly.

-  Nora. – mosolyogtam rá teljes nyugalommal, mintha nem egy hatalmas útvesztő nem is tudom melyik részén álltunk volna, egy rossz horrorfilmre emlékeztető helyzetben.

-  Szóval Nora – köszörülte meg a torkát. – Mennünk kellene.

-  Mégis hova? – lepődtem meg.

-  Bárhova, csak ne álljunk egy helyben, mert így könnyű célpontot nyújtunk.

-  Aham. – forgattam a szemeimet, miközben elindultam utána. – Kinek is?

-  Az árnyaknak, akik az előbb majdnem megfojt… Feküdj! – kiáltotta hirtelen, pont amikor a jobbunkon magasodó sövény hullámozni kezdett. Szorosan lapultam a földre, próbáltam megőrizni a hidegvérem, de amikor az említett jobb oldal hirtelen dőlni kezdett felénk, éles sikoly szakadt ki a torkomból. Szorosan lehunytam a szemem, s próbáltam nem belegondolni abba, hogy mi is történik körülöttem.

-  Semmi gond. – fogta meg a kezemet Mat. – A másiknak dőlt, még élünk. Nyisd ki a szemed.

-  Már megbocsáss, de itt tök sötét van. Honnan tudod, hogy csukva a szemem? – tudakoltam miután kimertem kukucskálni a szemhéjam alól.

-  Kússzál utánam. – kuncogott, elengedve a füle mellett az általam is idiótának ítélt kérdést.

És én kúsztam. A bal oldali sövény egy karnyújtásnyira, a jobb oldali pedig pár centire volt az oldalamtól, a fejemet pedig súrolta. Amit nem értettem, ugyanis a magasságuk, és a két fal közötti távolság alapján, sokkal nagyobb helynek kellett volna maradni.

Akkor tudatosult bennem, amit Mat mondott. A sövény saját életet élt.

Nagyokat lélegeztem, miközben aktívan mormoltam magamnak, hogy nem vagyok klausztrofóbiás és, hogy nem lesz semmi baj. Ami persze szemen szedett hazugság volt, amit jól tudtam. A halálfélelmem ugyanis egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Izzadt a tenyerem, szoros görcsberándult a gyomrom, s bár Mat jelenléte elűzte a feltörni készülő pánikomat, újra kezdtem érezni a torkomat mardosó félelmet.

De nem akartam mutatni. Bár gyerekes butaság, és abban a helyzetben teljesen irreális, de nem akartam, hogy Mat egy hisztis kis csitrinek tartson. Ő mégiscsak Mat Salliven. Az ember azt is elfelejti a közelében, hogy mi a becsületes neve. Nem is csoda, hogy egy időre megzavarodtam és elfelejtettem, hogy mi is történt a parkban.

-  Telefon! – kiáltottam fel, majd a következő pillanatban beleütköztem Mat lábába.

-  Van nálad? – kérdezte enyhe cinizmussal.

Végig tapogattam a farzsebeimet, majd a biztonság kedvéért az elsőket is, de a mobilomnak nyoma sem volt.

- Remek. – sóhajtottam, majd megindultam, és újra Mat-be ütköztem. – Bocs. – sóhajtottam reményvesztetten, majd újra megpróbálkoztam az elindulással. Ezúttal sikerrel.

Bő öt perc múlva, már újra a holdfényben sétáltunk. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas labirintus, csak itt semmit sem ért el az ember a bevett „labirintusból kijutni” trükkökkel, ugyanis ez a vacak folyamatosan vándorolt és, hogy az ember még rosszabbul érezze magát, a parkban látott árnyak folyamatosan fel tűntek, majd semmivé foszlottak.

A torkomat mardosó jeges félelem közben útnak indult, s hátamon futkosott fel alá, libabőrössé változtatva egész testemet.

Úgy tűnt Matt tudatosan lohol előre, én pedig tudattalanul utána. Közben agyam racionális része újra aktív hadjáratba kezdett, s görcsösen próbált meggyőzni arról, hogy ami jelenleg körül vesz, az csak egy rossz álom, s amint reggel lesz, ez az egész semmivé foszlik.

Én ebben már nem voltam olyan biztos, főleg miután megéreztem az alkaromból szivárgó vér rozsdára emlékeztető, nyomorforgató szagát. Megálltam, behunytam a szemem, s mélyeket lélegeztem.

- Ne állj meg! – fordult hátra Matt, mire kinyitottam a szemem, s újra elindultam.

De már késő volt.

A talaj olyan hirtelen tűnt el a talpam alól, hogy megijedni sem volt időm. Tehetetlenül estem bele a sötét mélységbe, miközben azon forgott az agyam, hogy már zuhanás közben meghalok, vagy el kell viselnem még egy utolsó, fájdalmas becsapódást.

A második nyert. Részben.

Hitetlenkedve meredtem a sötétlő égre, és nem értettem, hogy még miért élek. A hátam alatt az ismerős talaj szurkálódását éreztem, majd megjelent Mat szemrehányó arca, majd egész teste. Akkor vettem csak észre, hogy még mindig szorítja a jobb kezemet.

-  Kértelek, hogy ne állj meg! – sóhajtotta, s mintha egy pillanatra elveszítette volna eddig oly tökéletes nyugalmát. Elengedte a kezemet, s mélyeket lélegezve tett pár lépést előre, majd megállt, hogy bevárjon.

-  Ne haragudj. – nyögtem, majd talpra pattantam, s zavartan megszabadítottam magam a fölös levektől amik a ruhámra tapadtak.

Remegő tagokkal indultam el újra utána, s reménykedtem, hogy nem csak színleli az elszántságot, ami az arcáról tükröződött. Nélküle már meghaltam volna. Ő volt az egyetlen esélyem, s nekem sikerült rendesen kiidegelnem alig fél óra leforgása alatt.

-  Te hogy kerültél ide? – kérdeztem feszültség oldásnak szánt hanglejtéssel, a hátának szegezve tekintetem. Féltem, hogy ha másfelé nézek eltűnik, s többet nem találom meg. 

-  Haza felé sétáltam az utcán, majd minden elsötétedett… - a hangja megremegett. – Aztán jöttek az árnyak, és itt tértem magamhoz.

-  Csak mi ketten vagyunk…

-  Nem. – vágott a szavamba, s az ingerültség helyét szenvedés vette át. – Volt még egy fiú… Elkapták az indák.

-  Milyen indák? – torpantam meg, fennt akadt szemekkel.

-  Azok amik a lábad alatt futnak. – mutatott a hajszálvékony indák szőtte talajtakaróra.  – De könyörgöm ne állj meg!

Megragadta a kezem, s maga mellé rántott.

-  Nem vagyok ovis… - nyögtem zavaromban, s még abban a pillanatban meg is bántam. Jólesett az oltalmazás, az érzés, hogy nem vagyok egyedül.

-  Addig fogom a kezed, míg ki nem jutunk innen. – jelentett ki, ellentmondást nem tűrő hangon. S én nem ellenkeztem.

Megpróbáltam összegezni az addig történteket. A parkból, néhány fekete, hidegséget árasztó árnyék elrabolt, és betett egy sövény határolta útvesztőbe, ahol ha nem a kétoldalt magasodó sűrű, zöld levelek ölnek meg, akkor a talpunk alatt tekergő indák. Vagy ha mázlink van, egyszerűen csak megnyílik alattunk a föld.

Miközben gondolataim egyre rémisztőbb és rémisztőbb végkimenetelek tártak elém, a Hold újra bújócskába kezdett, s egy pillanatra minden elsötétedett. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, s hogyha nem lenne Matt, már meg is haltam volna.

A levegő hirtelen kiszökött a tüdőmből, pár pillanatig csak hang nélkül tátogtam. A szemeimet könnyek kezdték szúrni, nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Olyan abszurd volt az egész.

Fény áradt szét mindenfelé. A felhők egy varázsütésre, pár másodperc alatt szívódtak fel az égről, mintha soha nem is léteztek volna. A Telihold vakítóan tündökölt, szinte már fájt a hirtelen a fény, a gomolygó, vérfagyasztó sötétség után.

A megvilágosodott éjszakába éles sikoly hatolt, s Matt-el egy emberként indultunk a hang irányába. Közben kétoldalt megelevenedett a sövény, s vad hullámzásba kezdett. Bár nem mertem bevallani magamnak, tudtam, hogy a sövény egyre közelebb kúszik hozzánk, s ha hamar nem fordulunk el valamerre, méghozzá gyorsan, megfolyt minket.

Újra sikoltást hallottunk, s Matt hirtelen jobbra rántott, én pedig gondolkodás nélkül a szakadék szélébe kapaszkodó lány után ugrottam. Éles fájdalmat éreztem, mikor hasra estem, de még éppen sikerült elkapnom a kezét.

- Eressz!  - mondta, elcsukló hangon, s éreztem,  hogy  a keze lassan kicsúszik az enyémből. – Eressz! – ordította, s tüdejéből éles sikoly szakadt ki. Még egyszer, könnyfátyol takarta pillantását az enyémbe fúrta, majd az ujjai elernyedtek. Elengedte a kezemet.

Sikítva kaptam utána, Matt pedig utánam.

Ő nyert.

Átfogta a derekamat, miközben próbált magával cibálni, de én még nem bírtam mozdulni. Bámultam a földet, ahol pár pillanattal azelőtt a szakadék elnyelte szegény lányt.

- Nem tehetsz már semmit. – ordította Matt. Vasmarkába vonta remegő kezemet, s határozott mozdulatokkal rángatni kezdett maga után, míg észhez nem tértem. Akkor mindketten futásnak eredtünk.

A szívem a torkomban dobogott, s már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Megállíthatatlanul potyogtak, s elhomályosították a látásomat. De még így, a könnyfátyolon át is észrevettem a mellénk szegődő árnyakat, akik a holdfényben még vérfagyasztóbban festettek. Olyan volt, mint egy megelevenedett rémálom.

Az életünkért futottunk.

Agyam újra elém vetíttette az előzőleg már látott vészterhes képeket, kiegészítve szüleim zokogó jelenlétével. Egyre jobban és jobban eluralkodott rajtam a jeges pánik, egész testemben remegtem.

Állj! – kiáltotta Matt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy akaratlanul is teljes lendülettel neki csapódtam. - Jobb vagy bal? Jobb vagy bal? – suttogta magának, miközben tekintete olyan gyorsan járt egyik irányból a másikba, hogy alig tudtam követni. Szólni akartam, de kételkedtem benne, hogy akár egy szavamat is hallaná. A mellkasa ritmustalanul emelkedett és süllyedt, s néha mintha levegőt is elfelejtett volna venni.

-  Jobb! – kiáltotta végül, és már vonszolt is maga után, ugyanazzal az őrült tempóval, mint azelőtt, ugyanazzal a sportolókra jellemző energiával, amivel én nem rendelkeztem.

A számat vészterhes, hörgő hangok hagyták el, amik arra utaltak, hogy a tüdőm már nem bírja sokáig. Minden kereszteződésnél ami az utunkba került, eljátszottam a gondolattal, hogy a másik irányba indulok, nem tartok vele. De tudtam, hogy hiába. Utánam jött volna, és az ő életével nem akartam játszani. Így is elég kilátástalan volt a helyzetünk, nem akartam tovább rontani.

Matt hirtelen balra rántott, én pedig hason csúszva tettem meg az esést követő három métert.

-  Ne haragudj. – ugrott vissza mellém, és már nyújtotta is a kezét.

-  Nem. – lihegtem, miközben a hátamra vergődtem, és szúról oldalamra szorítottam a kezeimet. – Én erre nem vagyok képes. Te is tudod, én is tudom. Szóval takarodj!

-  Nem megyek nélküled. – adta meg a nem meglepő választ, és teljes nyugalommal helyet foglalt mellettem, mintha megfeledkezett volna a körülöttünk zajló tébolyról, s arról, hogy az élete a tét.

-  A takarodjnak melyik fele nem világos? – pirítottam rá, elcsukló hangon, miközben a könnyeim újra feltörtek, bár lehet, hogy egész idő alatt bőgtem.

-  A nem megyek nélkülednek melyik része nem világos, te hülye kis csitri?

Érdeklődve, szinte csodálattal néztem fel rá, s egy pillanatra tényleg megfeledkeztem az életünkért folytatott harcról. Tetszett ez az újonnan megismert oldala, de semmi kedvem nem volt egy efféle hosszú, lélektani vitához. Azt akartam, hogy menjen.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és alig, hogy ő is kiegyenesedett lekevertem neki egy akkora pofont, amekkorát csak tudtam, majd összeszedve minden erőmet újabb ütésre lendítettem a kezem. De nem voltam elég gyors. Már a suta mozdulat elején elkapta a kezemet, magához rántott, majd mielőtt ellenkezhettem volna megcsókolt. Rövid, de szenvedélyes csók volt.

-  Ne hidd, hogy ezzel a kis trükkel…

Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem engedte. A száját újra az enyémre tapasztotta, ezúttal hosszan, erőteljesen, ha lehet még szenvedélyesebben, s mire észbekaptam már újra maga után vonszolt.

-  Nem hittem – fordult hátra, miközben gyorsított a tempón. -, hanem tudtam.

Azt hittem nyertünk, hogy feltartóztathatatlanok vagyunk. De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Az árnyak gyülekeztek, pillanatról pillanatra sokasodtak. Eltakarták a minket körülvevő növényt, már csak ők voltak és mi. A fojtogató sötétség, az élni akarás.

-  Ott! – Matt egyenesen elénk mutatott. Nem akartam elhinni, nem mertem elhinni. Vége volt. Volt kijárat. Hirtelen eluralkodott rajtam a remény, mosolyt csalt az arcomra, épp amikor Matt eltűnt a jobbomról.

Sikítva torpantam meg, s fordultam meg. Matt a földön fetrengett, ezernyi vékony inda fonódott a testére, fojtogatták. Eszelős idióta módjára próbáltam letépni róla az erős szálakat, de tehetetlen voltam. Nem voltam elég erős, s az indák egyre csak fojtogatták.

Végig engem nézett. Nem tudott szólni, de a pillantása mindent elárult. Azt akarta, hogy menjek. Hogy ne adjam fel. De képtelen voltam mozdulni. Meredten figyeltem, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcán, majd eltűnik szeméből az élet.

Sírva roskadtam mellé. Az árnyak közben közelebb kúsztak hozzám. Az élettől már csak tíz méter választott el, de én haboztam. Nem akartam otthagyni, nem akartam, hogy így legyen vége. Remegő kezeimet az övére kulcsoltam, s könnyeimen keresztül próbáltam magamba vésni a vonásait, hogy soha ne feledjem, hogy erőt meríthessek utolsó pillantásából.

Közben az árnyak elértek, de fojtogató jelenlétük nem hatott rám. Már nem. Én voltam az erősebb, én irányítottam a testem, az elmém. Nem győzhettek le.

Felpattantam és a kijárat felé iramodtam, miközben ők szorosan követtek. Pillanatról pillanatra sokasodtak, s végül sikerült elérniük céljukat. Elszorították előlem a levegőt. Lelassultam, mozgásom bizonytalanná vált, miközben minden kis sejtem sürgetett, s levegő után kiáltott.

Már láttam a fényt, az útvesztő végét, a megváltást. Egy karnyújtásnyira volt. Négykézláb kúszva próbáltam kitörni a fölém tornyosuló sötétség karmaiból, próbáltam levegőt venni, nem feladni. S már ott voltam. Kinyújtott karomon megcsillant a nap fénye, a tüdőmet friss levegő járta át, s én minden erőmet elvesztve rogytam össze.

*

Az ágyamban ébredtem. Minden nyugodt volt, fényes. Kaptam levegőt, semmim sem fájt.

Akkor villant be az első kép.

Megzavarodva rúgtam le magamról a takarót, s húztam fel a pólómat. Kizár volt, hogy egy lila folt se éktelenkedjen a hasamon. Kétszer is elhasaltam, de a bőröm hibátlan volt. Egy karcolás sem látszott rajta, ahogy a kezemen sem, pedig az még vérzett is.

Zihálva rogytam le az ágy szélére. Csak álmodtam. Már máskor is voltak élethű álmaim, de mégis… Emlékeztem a fájdalomra, minden egyes kis részletre. A lány pillantására, mikor elengedte a kezemet, Matt ajkára az ajkamon, a fájdalomra amit akkor éreztem mikor kihunyt a fény a szeméből.

Megráztam a fejem, és a konyhába mentem. A kávé majd segít. Közben lopva a tükörbe pillantottam. Ugyanaz az arc nézett vissza rém, mint mindig. Egy barna, zöld szemű lány, halvány szeplőkkel az orrán. A tekintetem kissé zavart volt, de azon kívül semmi sem változott. Minden rendben volt.

Tele töltöttem a csészém kávéval, majd felkaptam a konyhaasztalról az újságot. Kicsit gyűrött volt, anya és apa már biztos átnyálazták mielőtt elmentek otthonról.

A címoldalon Matt elbűvölő mosolyára lettem figyelmes, kalapáló szívvel láttam neki az alá nyomtatott szöveg olvasásának.

Ma hajnalban megtalálták az eltűnt Matt Salliven – helybéli élsportoló holtestét is, a Fő tér parkjában. A fiút egy hajléktalan találta meg, aki elmondása szerint egy kezet vett észre a buxussövény alatt. Közelebb érve látta, hogy a fiú halott.

A boncolás eredményére még várni kell, de a rendőrök elmondása szerint a fiút megfojtották.

Vámpír

Hideg, késő őszi éjszaka volt. A hold magasan trónolt az égen, a csípős szél pedig őrültek módjára ostromolta a kihalt utca fáit.

Sebes léptekkel haladtam, lelki szemeim előtt egy forró fürdő, és egy pohár finom bor lebegett. Aznap nem vágytam másra, csak egy kis magányra. Az elmúlt hetek zűrzavara egyértelműen rányomta bélyegét a szerencsétlen életemre. Édesanyám meghalt, a vőlegényem felbontotta az eljegyzésünket, a főnököm pedig kirúgott. Mindez röpke két hét leforgása alatt.

Bizony szánalmas. Annak is éreztem magam. Szánalmasnak és mihasznának. Legszívesebben kiugrottam volna az otthonomként szolgáló, ötödik emeleti kis porfészek ablakán. De persze nem tettem meg. Túl gyáva voltam, hogy bármit is tegyek.

Miközben szinte már loholtam a menedéket nyújtó zárt épület felé, furcsa kis neszre lettem figyelmes. Mintha valami, vagy inkább valaki, nyüszített volna. Körbe fordultam, de nem láttam senkit. A hosszú utca teljesen kihalt volt. Az egyetlen hely, ahonnan a hang jöhetett, egy kivilágítatlan sikátor volt, tőlem pár lépésre.

Újra hallottam a fájdalmas kis nyüszítést, s teljes mértékben meghazudtolva önmagamat, elindultam a sikátor felé. Tíz centis tűsarkam fülsüketítő hangossággal kopogott. Bekukucskáltam a sötét kis utcába, ami félelmetesen sötét, és szűk volt. Még soha sem jártam arra, ugyanis nappal is azon helyek közé tartozott, amiket épeszű ember, távolról elkerül.

Újra felhangzott a nyüszítés, ezúttal hangosabban. A hang alapján egyértelművé vált, hogy az illető ember, és csak pár lépésnyire van tőlem.

Kipp. Beléptem a sikátorba.

Kopp. Kirázott a hideg.

Kipp. A szívem a torkomban dobogott.

Kopp. A csizmám orra beleütközött.

Egész testemben remegve lehajoltam, s előkotortam a telefonom, hogy legalább egy kis fénnyel megnyomjam a nyomasztó sötétséget. Aprócska mobilom fénye, egy bíborvörös szempárt tárt elém, amely mereven bámulta a holdat, s amelynek tulaja halkan nyüszített.

A szívem majdnem kiugrotta helyéről, a úgy éreztem, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Alig kaptam levegőt. Pár pillanatnyi sokkos elmezavar után, még mindig zihálva menekülőre fogtam, amikor a haldokló elkapta a csuklóm, és torkából jeges hörgés tört fel.

A telefon kirepült a kezemből, majd hangosan koppant a betonon, épp abban a pillanatban, amelyikben térdeim is elérték a talajt. Valószínűsítettem, hogy a telefon összetörött, ugyanis a kis mellékutca újra nyomasztóan sötét lett. Elvesztettem az utolsó reménysugaramat is.

Könnyek kezdték szúrni a szememet. Megpróbáltam felállni, de a vasmarok, amely a csuklómat szorította nem engedett. A szívem hevesen kalapált, miközben kezdtem beletörődni a megmásíthatatlanba.

A szőnyegen ültem, és megrendülten figyeltem az ágyamban fekvő fenevadat, miközben a jobb csuklómon lévő kötést szorongattam. Nem bírtam elhinni mit művelek, mit műveltem!

Újra végiggondoltam az abszurd esemény mozzanatait, nem mintha bármin is változtatni tudnék vele.

1.    Bementem egy sötét sikátorba.

2.    Nem rohantam el, mikor megláttam a vörös íriszét.

3.    Nem rohantam el, miután közölte, hogy vámpír.

4.    Nem rántottam el a kezem, mikor éles fogai a húsomba mélyedtek.

5.    Eltámogattam a lakásomig.

6.    Befektettem az ágyamba.

Nem, nem, nem. Nem fért a fejembe, hogy hogyan voltam képes ennyi hülyeségre, fél óra leforgása alatt. A lábaimat olyan közel húztam magamhoz, hogy már majdnem elsüllyedtek bennem, remegő kezeimmel pedig szorosan átkulcsoltam, hátha attól jobb lesz.

Ésszerűbb lett volna elrohanni, de nem voltam rá képes. Mintha valami a nyavalyás szőnyeghez ragasztott volna.

A remegés a kezeimről lassan átterjedt az egész testemre, pont abban a pillanatban, hogy az általam meghívott betolakodó mocorogni kezdett. Lassan, vontatottan ült fel, miközben vörös szemeit nem vette le rólam. A pillantása égetett. Egész testemben lángoltam, s közben az égető vágy is ostromolni kezdett.

Kezdtem visszanyerni az erőmet. Bár csak pár kortyot ittam a lányból. A hófehér szőnyegen ült, s észre sem vette, hogy az átázott kötéséből már csöpög a vér. A bolyhokat édes, vörös pettyek koszolták be.

A lány egész testében remegett és üveges tekintettel nézett rám. Akkor jutott eszembe, hogy belemáztam a fejébe és kicsit összekuszáltam a dolgait. Nem csoda, hogy nem volt ura önmagának.

Az orcái kipirultak, miközben a szája kissé szétnyílt. Azon gondolkodtam, hogy itt és most szívjam ki a vérét, vagy inkább játszadozzak vele még egy keveset.

Visszahanyatlottam az ágyra és az előző áldozatomra gondoltam. Szőke volt és akkor sem fektettem volna meg, ha az életem múlik rajta. Bűzlött valami undorító ajzószertől, piától, meg penész szagú pacsulitól. De azért jót játszottam vele.

Imádom nézni a félelmet a szemükben. Amikor tudatosul bennük, hogy megfognak halni. De az a szuka még csak nem is küzdött. Miután átkergettem a fél városon, önszántából hajtotta félre a fejét és könyörgött, hogy harapjam meg. Pfujj. Eltörtem a nyakát és belöktem a sikátorba a kuka mögé.

Akkor jött az idióta barátnője. Hasba szúrt valami hegyessel aztán elrohant. Még éppen volt időm elfeledtetni vele a történteket. Kihúztam a hasamból azt az izét, majd összeestem. Már egy hete nem ittam emberi vért és hiába volt ott még mindig a szőke, eszem ágában sem volt megkóstolni.

Viszont az a kis barna, aki a szőnyegen kuporgott. Ő ínycsiklandó falat volt. De nem szerettem, ha elmarad az előjáték.

Visszanyerve az erőmet felálltam és leültem vele szembe, majd kitisztítottam az elméjét. A szemeibe visszaköltözött az élet, s bátran tűrte a pillantásomat.

Sikolyra számítottam, csapkolódásra, esetleg döbbenetre, de ő nyugodt volt. Lehet fel sem fogta mi történik.

A fejemből mintha kiszippantották volna a ködöt, újra tisztán láttam. Az előttem ülő férfinak elképesztő pillantása volt, felforrósodott tőle minden porcikám. A tekintetében a várakozás, és a vágyakozás gyilkos kettőse keveredett. Rám várt. Arra, hogy én kezdjem el a játékot.

Na arra aztán várhat!

Nyugodtan, mélyeket lélegezve tűrtem a pillantását, s azon tűnődtem, hogy ezzel mégjobban felingerelem, vagy elveszem a kedvét a vacsorától. Közben agyam létfenntartó funkciója bekapcsolt, és minden egyes porcikám torkaszakadtából üvöltötte: FUSS!

Az ezt követő jeleneteket már nem én irányítottam. A testemben szétáramlott az adrenalin, és a vámpír egyik óvatlan pillanatában – amit szerintem szánt szándékkal követette el -, sikerült mögé kerülnöm, és az ajtó felé iramodtam.

Újult erővel téptem fel az ajtót, és rontottam ki mezítláb a folyosóra. Meztelen talpam csattogását visszaverték a lecsempézett falak. A másodikról, egy szempillantás alatt értem le a földszintre, onnan pedig ahelyett, hogy riasztottam volna a portást, vagy a köztelefonért kaptam volna, kirontottam az utcára.

A hideg szél pillanatok alatt jéggé dermesztett, de nem tudtam visszafordulni. Nem én irányítottam a testem. A lábaim önkényesen vittek előre, hiába ellenkeztem teljes erőmből.

Közben a hirtelen adrenalin löket elfogyott, és páni félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam mi tévő legyek.

Csak futottam.

Az elhagyatott raktárépület tetejéről figyeltem a közeledő alakot, s már szinte csöpögött a nyál a számból. A lány azt tette amit én akartam. Legalábbis a teste. Az elméjét szabadon hagytam, had féljen, had tudatosuljon benne, hogy a vesztébe rohan.

Alattam az épületben tíz éhes vámpír, épp az előételét szívta. Hallottam az áldozatok édes sikolyát, s vérük illatát még a tetőn is tisztán éreztem. Egyikük be volt drogozva, a vére enyhe kokain illatot árasztott. Nem volt egyedi eset. Az ilyeneket szoktuk megharapni, majd a sarokba dobni, és nézni ahogy elvéreznek.

Közben a lány elérte a raktár épületét, ideje volt nekem is meglátogatnom a társaimat.

Leléptem a tetőről, majd csizmám halkan toppant a porban. Mikor beléptem az épületbe a lányt már körülvették, s vérfagyasztó körtánccal illették. Közben az elfogyasztott vacsorák a sarokban hevertek, csinos kis kupacokba rakva. Illatuk még mindig érződött a levegőben.

Én is beálltam a lány körül keringő vámpírok közé, és szememet egy pillanatra sem vettem le a lányéról. Felvette a mozgásom ritmusát, csak rám figyelt. A szeméből eltűnt minden félelem, szinte dacos lett. Mintha arra várt volna, hogy végre végzek vele. Nem állt szándékában ellenkezni, ahogy a játékomban sem akart résztvenni.

A düh pillanatok alatt áradt szét a testemben, kezdtem unni a cicázást. Pillantásomat a velem szemben lépkedő vámpírra emeltem, aki örömmel, és kéjes mosollyal vetett magát a lány hátára, és tépett ki egy darabot a nyakából.

A lány felsikoltott, de talpon maradt, s még mindig dacosan méregetett. Felső ajkamat felhúztam, mire egy következő vámpír is neki ugrott, térdre kényszerítve az áldozatot. Majd jött a következő.

A hátára nehezedő súlytól a lány arccal előrebukott, s elterült a porban. Rajtam volt a sor. A hajánál fogva felrántottam… És ledermedtem. A lány szeme tiszta volt. Sehol egy könnycsepp, vagy a fájdalom legkisebb jele.

- Mire vársz? – kérdezte leplezetlen undorral, pillantását ez enyémbe fúrva.

A hajánál fogva kicibáltam a raktárból, majd belökdöstem a sűrű erdőbe.

A saját sikolyomra ébredtem, s szinte még mindig éreztem a húsomba maró várpírok fogait, s az égető fájdalmat. Teljes testemben remegtem, a szívem hevesen kalapált, párnám átnedvesedett a könnyeimtől, amik még mindig potyogtak.

Mélyeket lélegeztem, próbáltam megnyugodni, miközben remegő kezeimmel a nyakamat tapogattam. Nem volt nyoma sebnek, ahogy a mellkasomban sem, ahonnan kitépte a szívemet.

Csak álom volt. Egy túl élethű álom.

Behunytam a szeme, de egy másodperccel később újra kinyitottam. Újra láttam magam előtt, ahogy a hajamnál fogva ráncigál, majd az erdő közepéhez érve egy fának lök, és kitépi a szívemet.

Hallottam a hangját, ahogy a fülembe duruzsol, éreztem a nyelvét a nyakamon, az érintését a csípőmön.

És…

Felzokogtam a rémisztő és undorító képek emlékére. Hogy álmodhattam ekkora badarságot?

Visszadőltem az ágyba, és próbáltam a szívem ritmusára lélegezni, de a szoba csendes volt. Nem hallottam a már megszokott ütemet, ami mindig álomba ringatott, egy rossz nap után.

Nem vert a szívem.

A szemeimet újra könnyek kezdték szúrni, és felfordult a gyomrom, miközben a fürdőbe botorkáltam, hogy megmossam az arcom. Szabadulni akartam végre a hülye álom hatása alól. Nem akartam érezni a fájdalmat, nem akartam emlékezni a képzelt gyönyörre amit Derek okozott.

Derek?

- Jó reggelt Mona! – hangzott fel az ismerős hang, a hátam mögül. Sebesen kaptam fel a fejem, s láttam meg Derek bíborvörös szemeit a tükörben, közvetlenül az én bíbor vörös szemeim mellett.

Álomcsapda

„ Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben.”

„ Egy-egy álom hossza néhány perctől akár 40 percig is tarthat, ám nagyon gyorsan elfelejtjük őket.”

„ Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.”

Talán nem is ez a való,
amit létnek hívunk.
Meglehet hogy álmunk igaz,
s ébrenlét a kínunk.

                                                                                     Stella May

Álomcsapda

Honnan tudhatjuk, hogy a valóság nem csak egy hosszú, valósághű álom?

A kicsi nappaliban ültem, félhomályban, mint már annyiszor. Valami elcsépelt, unalmas műsört bámultam. A tévé volt az egyetlen fényforrás az egész házban, ugyanis minden lámpát lekapcsoltam az energiatakarékosság végett.

Kényelmesen terpeszkedtem a kanapén. A szüleim valami megbeszélésen csücsültek és annak ez esélye, hogy nyolc előtt hazaérnek nulla volt. Tehát bőven volt időm a semmit tevésre.

Mikor újabb reklám szakította félbe az eszement képsorokat, bágyadtan a DVD lejátszó órájára pillantottam. A zöld, fényes számok szerint fél nyolc volt, pedig pár perccel előtte, mintha még csak hat óra lett volna.

Lehet elbóbiskoltam. Nagy volt rá az esély, ugyanis elég erős nyugtatókat kaptam az alvászavaraim miatt. Bár az orvos váltig állította, hogy nem lesznek kellemetlen mellékhatások, csak végre nyugodtan fogok tudni aludni.

A nyugodt alvásban mindenképp igaza volt, úgy aludtam mint a bunda. Nyugodtan és egész éjszaka. A kellemetlen mellékhatásokkal kapcsolatban azonban nagyon tévedett.

Talpra tornásztam magam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat.

Épp a szőnyeg felé hajoldoztam, amikor halk kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Majd a hang megismétlődött hangosabban, majd még hangosabban. Mintha apa említette volna, hogy valami ügyfelét várja, a munkáját pedig nem gátolhattam.

Az ajtóhoz mentem és résnyire kinyitottam.

- Jó estét. – nézett rám sunyin egy rossz arcú alak.

- Magának is. – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, már amennyire a gyomromban bujkáló rossz érzés engedte.

- A szüleid? – kérdezte vigyorogva.

- Hamarosan.

- Megvárhatnám őket? – bájolgott, miközben a fejem felett elnézve, a ház belseje felé kacsintgatott.

- Persze. – mosolyodtam el barátságosan. – Az autójában.

- Ó. – őszintén megszeppent, de annak ellenére biccentett és elsétált.

Bezártam az ajtót és kissé görcsösen süppedtem vissza a fotelbe.

A reggeli napfényre ébredtem, s mint már olyan sokszor, idegenkedve pillantottam körbe a halvány sárgára festett szobámban. Az álom a szürke házról, az egysíkú életről már megszokottnak számított. Nem is érintett meg túlságosan. Csak egy visszatérő álom volt.

Kiverve a fejemből a rossz arcú idegent felöltöztem, majd lekopogtam a lépcsőn, hogy megigyam a reggeli kávémat anyával. Anélkül nem kezdőthetett el a reggel.

Lefele menet a tekintetem elidőzött a családi képeken. Minden fotót napsütés aranyozott be, s a család mind az öt tagjának vakító mosoly ült az arcán. Csupa vidámság és kacagás.

Ahogy a boldog arcokat tanulmányoztam, felrémlett egy álom, hónapokkal azelőttről. A szürke házban csak egy családi fénykép volt, a kis előszobában, egy fekete szegélyű keretben. Nem keltett feltűnést, még csak nem is központi helyen volt. Mintha csak azért rakták volna ki, hogy elmondhassák kitették; de annak ellenére ne lássa senki.

A borús képen három ember ült, merev tartásban, beállított pózban. Egy kopaszodó apa, egy ráncos anya és én. A szülők arcára csak-csak rá lehetett fogni, hogy boldog, de az enyémre a legnagyobb jóindulattal sem. Bár az arca ugyanolyan volt mint az enyém, igazából nem láttam meg benne önmagam.

- Kicsim! – anya hangja dallamos csengettyűként hatolt a reggeli derengésbe, visszarántva magához a valóságba. – Kihűl a kávé. – mosolyodott el, majd eltűnt a konyhaajtóban.

Az iskolába már frissen és üdén sétáltam be. Az órák szélsebesen peregtek, s egy szempillantás alatt a biológiateremben találtam magam. A hatalmas, nyitott ablakokon kellemes, nyári meleg áramlott be.

- A párok egyik tagja fogja meg a kémcsövet, a másik pedig öntsön bele H2O-t. – a tanárunk akkor sem ejtette volna ki a száján a víz szót, ha az élete múlt volna rajta.

- A fenébe! – Joan sikoltását hangos üvegcsörömpölés követte.

- Semmi gond. – mondtam, s hamar lehajoltam, hogy összeszedjem a kémcső maradványait.

- Úr Isten! – Joan még az előbbinél is hangosabb sikoltással próbálta érzékeltetni, hogy  milyen súlyos a helyzet. Fogalmam sem volt arról, hogy már megint mi baja.

- Mi van? – kérdeztem értetlenkedve, mire megragadta a csuklómat és felém fordította.

A mutatóujjamba egy nagyobb üvegszilánk fúródott, a vérem pedig feltartóztathatatlanul csurgott végig a kezemen.

- Mindjárt kiveszem. – csacsogta a védőnő, miközben lenyomott egy fehér székre. Megdöbbenve vettem észre, hogy az orvosiban csücsülök. Megpróbáltam felidézni hogy, hogyan kerültem oda, de sehogy sem sikerült. Mintha az a fejezet kimaradt volna.

- Mindjárt elmúlik a fájdalom. – nyugtatott a védőnő, s elhelyezkedett előttem.

- Nem fáj. – feleltem teljes bizonyossággal, ugyanis nem fájt. Azt sem vettem észre, amikor beleállt.

- Biztos sokkot kaptál. – hunyorgott rám, majd össze vissza kérdezgetett és közben a szemem előtt hadonászott. – Add csak a lázmérőt.

Automatikusan a számhoz nyúltam és elcsodálkozva vettem észre, hogy ott az a bizonyos lázmérő. A nővér kezébe nyomtam.

- Nem kaptál sokkot. – állapította meg végül vállrándítva és elfordult, hogy matathasson a mellette lévő tálcán.

- Kicsit fájni fog. – figyelmeztetett, mielőtt az  ujjamba bökte a tűt.

Kissé kábán figyeltem, ahogy a tű egy része eltűnik a bőrömben, teljesen fájdalommentesen.

- Mi volt a suliba? – kiabált anya, amikor egy szemhunyással később beléptem a házunk ajtaján.

- Semmi különös, de mindjárt elmesélem. – kiabáltam vissza, majd felszaladtam a lépcsőn.

A szobámba lépve az első ami szemet szúrt, az éjjeliszekrényemen fekvő digitális óra volt. Kettő óra öt percet mutatott.

Leültem az ágy végébe és szemmagasságba emeltem a jobb mutatóujjam. Idegesített a fehér kötés, miközben azon tűnődtem, hogy édesanyám vagy húgom közeledő lépteit hallom.

Halk lépések hangját hallottam, távolról. Nagyon távolról. Mintha nem is az én világomból hallatszanának.

Kényelmetlen pózban ültem a fotelban. Lassan kinyitottam a szemem. A rossz arcú idegen nézett velem szembe. Megijedni sem volt időm, mielőtt bal kezét a számra tapasztotta, jobb kezével pedig lefogta a kezeimet. Éreztem, ahogy a vér a fejembe tódul és az adrenalin szétárad az ereimben.

Próbáltam felfogni mi is történik, de csak a csuklómon erősödő szorításra tudtam figyelni. Szerencsére a testem ösztönösen cselekedett. Megemeltem, majd lendítettem a lábam. A betolakodó a falnak esett, én pedig lefordultam a fotelból, s hasra esetem.

Alig értem el a földet, már pattantam is fel. Közben pedig bevágtam a fejem az asztal sarkába.

A fájdalom a fejemből kiindulva pillanatok alatt szétáramlott az egész testemben. Úgy éreztem szétreped a fejem, de nem volt időm foglalkozni vele.

Mivel a betolakodó elállta a kifelé vezető utat, a másik irányba iramodtam, majd a sötét folyosó felénél balra vetődtem. Hatalmas szerencsémre nyitva volt a fürdőszoba ajtaja.

Ésszerűbb lett volna egyből a szobámba rohanni, ahol a telefonom van, de az a másik irányban volt.

Lekuporodtam a legbelső sarokba, a WC mellé és imádkoztam, hogy a férfi menjen tovább.

Közben a félelem utolért és csatlakozott a fejfájás mellé. A testem egy szemvillanás alatt csupa libabőr lett, a hideg pedig a gerincemen futkosott.

Kétségbeesésemet csak növelte, hogy a férfi lekapcsolta a tévét, így már az egész ház korom sötét volt.

Felhúztam a térdeimet, átfogtam remegő karjaimmal, s a kezemet kezdtem szorongatni. Nem éreztem rajta az idegesítő kötést.

A felismerés öröme felszabadítóan hatott rám. Lehunytam a szemeimet és az ébredésre koncentráltam.

Az ágyamon ültem, és az éjjeliszekrényen álló narancssárga vekkert bámultam. A mutatók szerint két óra öt perc volt.

Távoli léptek zaját hallottam, majd a kopogás egyre hangosabb lett, s a húgom elviharzott a szobám előtt.

Felemeltem a jobb kezem, hogy intsek neki, de a mozdulat közepénél megmerevedtem. Eltűnt a kötés.

A léptek zaja egyre közelebb ért, majd újra távolodni kezdett.

Mély levegőt vettem, s összeszedtem minden bátorságomat. Csak egy esélyem volt.

Kinyitottam a szemeimet, s remegő térdekkel falálltam. A sötétben csak halvény foltokat láttam. A szemem nehezen tudott alkalmazkodni. Kiléptem a fürdőből, balra fordultam és futásnak eredtem.

Tisztán láttam a bejárati ajtót, az ablakon beszűrődő fényben. A kulcs nem volt a zárban, s az ajtó melletti tartó is üres volt.

Balra fordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Egyik kezemmel felkapcsoltam a villanyt, míg a másikkal elfordítottam a kulcsot. Zihálva fordultam a szobám közepe felé, pillantásom egyszerre a mobil után kutatott. Épp megpillantottam, amikor a kinyíló ajtó a hátamnak csapódott.

Elhajított rongybaba módjára terültem el a szőnyegen.

Az ágyamon ültem és a kötést bámultam, mikor kicsapódott az ajtó, s húgom berobogott. Elém lépett és megszorította kezem.

A férfi lehajolt és megmarkolta a csuklóm. A kezében az egyik konyhakésünket szorongatta. Talpra rántott, aminek következtében kibillent az egyensúlyából.

Kihasználva az alkalmat egy jól irányzott elértem, hogy teljesen elveszítse az egyensúlyát. Neki esett az ajtónak, majd térdre rogyott a küszöbön.

Remegő tagokkal felkaptam a telefont a vekker mellől, s hosszan nyomtam a kettest.

- Igen rendőrség. – hallottam a diszpécser hangját, de válaszolni már nem tudtam. A telefon kiesett a kezemből, amikor megéreztem a hátamba fúródó kést. Éreztem, hogy a valóság számomra véget ér.

Még egy döfés. A fájdalom szétáradt az egész testemben, s térdre kényszerített. Még hallottam a rendőrségi asszisztens hangját az utolsó, végzetes szúrás előtt.

A füleim bedugultak, a látásom elhomályosult, majd teljesen elsötétült a világ.

A valóság örökre elengedett.

- Katey! – az ágyamon ültem, az ablakon besütő nap kellemesen melegítette a hátamat.

Nana a kezemet rázta, s közben egy pillanatra sem állt be a szája.

- Rendben. – mondtam.

- Köszi. – ujjongva megölelt, majd felkapta a szájfényt a digitális óra mellől és kirohant.

Lepillantottam a kezemre. A kötés visszakerült a helyére.

Remegő tagokkal álltam fel, majd a lépcsőn lefele menet azért imádkoztam, hogy az álmomnak, amiben élek szebb vége legyen, mint a valóságnak.

Már ha valaha vége lesz.

Tévút

"A Menny kapuja"

Sokak gondolnak a halálon túli létre, vagy épp a békére, amit a Menny jelképez. Engem viszont ezen fennkölt szó hallatán, erre sarkalt az ihlet: 

Tévútra lépett lelkem megváltásra vár,

de nekem vigaszt csak egy nyújthat, a halál.

A föld leporlad lépteim nyomán,

s az angyalok hada félve felkiált.

Csak egy pillanat, s leomlik minden sánc,

majd a pokol kutyája végre rám talál.

Megszűnik, mit életnek hívott egykor a vágy,

s már csak a tűz hallja létem jaj szavát.

Lili

A lány remegő kézzel markolta a telefonját, nem tudta mit történt és azt sem, hogy hol van pontosan. A tudata homályos volt és minden porcikája remegett.

A sötét, ablaktalan pincében már csak egy gyertya pislákolt. A lány a halvány fényben is jól látta szanaszét szabdalt barátainak testrészeit. Mindent beborítottak a megcsonkított végtagok.

És a vér.

Lili bokáig állt a vérben a családi ház pincéjének a közepén. Sokkot kapott. Véres kezével szorította a telefonját, de nem tudta mit kezdjen vele. Nem tudott mozdulni, nem tudott gondolkodni. A fejében véres húscafatok keringtek, a gyomra pedig felfordult a fémes szagtól, ami körbelengte.

Greg a pince tulajdonosa, Seth apja talált rá a talpig véres lányra, mikor haza ugrott ebédre. Először nem is csodálkozott, hogy még mindenkinek a cucca ott van, a fia ott alvós banzájt tartott. De a pince ajtaja csukva volt és a gyerekek nem a megvetett ágyakban és a házban szanaszét leterített hálózsákjaikban aludtak, ahogy azt kellet volna. Az egész éjszakai zajongás után, természetes lett volna, ha még délben alszanak.

A házban síri csend honolt mikor a férfi belépett a bejárati ajtón. A pince is csendes volt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Sem horkolást. Pedig a fiának néhány barátja igazán hangosan horkolt.

Greg a pince felé vette az irányt. Fejében már látta az egymás hegyén hátán alvó, kimerült tiniket.

Mikor kinyitotta az ajtót fémes szag csapta meg az orrát. Azonnal hányingere támadt. Csak egy halvány kis fénypontot látott, a gyerekeknek még a sziluettjeit sem.

Eltöprengett, hogy vajon felkapcsolja e a villanyt. Nem akarta felébreszteni őket, de a pincéből áradó bűz nem hagyta nyugodni. Kis tapogatás után megtalálta a kapcsolót és felkattintotta. De a pince még mindig sötét volt.

A férfi szitkozódva sétált ki autójához a zseblámpáért, majd visszament a házba és megállt a pince ajtajába.

Zseblámpájának fénye fiának letépett fejére esett, ami egy polc tetején hevert. El kellett fordulnia. Nem bírta nézni. Remegő térdekkel, elhomályosult tudattal a telefonhoz lépett és tárcsázott. A rendőrség diszpécserének vázolta a helyzetet, majd a fürdőbe rohant és kihányta gyomrának teljes tartalmát. A WC felett görnyedve jutott csak eszébe, hogy mintha látott volna a pincében valakit, aki még egyben volt.

Visszament, de az ajtóban megtorpant. Nem akarta, de nem hagyhatta ott azt a szerencsétlen gyereket. Újra a pincébe világított és próbált a lányra koncentrálni. Rászegezte a tekintetét és nem nézett máshova. Perifériás látószögébe mégis belelógott néhány véres kéz és láb, a szag pedig elviselhetetlen volt.

A száján keresztül lélegzett, s próbálta meggyőzni magát, hogy segítenie kell a szerencsétlenen. A lány tetőtől talpig véres volt, a férfi alig ismerte fel. De hiába kiabálta a nevét. Meg sem moccant. Mereven állt, fejét felszegve, a telefonját markolva.

Greg meghallotta a szirénákat és fellélegzett. Nem kellett lemennie. Nem kellett újra látnia fiának szétmarcangolt tetemét.

Sírva rogyott össze.

Egy héttel később Lili fáradtan dőlt az ágyára. Az volt a tizenkettedik kihallgatása, a történtek óta. De nem emlékezett semmire az esetből. Az utolsó emléke az volt, hogy megitta a harmadik kupica pálinkát és szédülni kezdett. Majd a rendőrök felkísérték a pincéből.

Hiába kérdezgették, hiába küldték pszichológushoz. Nem emlékezett. Már vagy egymilliószor elmondta, de senkit nem érdekelt. Újra és újra behívták és feltették neki ugyanazokat a kérdéseket, amikre nem tudta a választ.

A szülei ragaszkodtak a pszichológushoz. Egy ilyen lelki törés után. De Lili nem tört össze. Nem úgy élte meg a történteket, ahogy mások gondolták. Nem voltak a barátai, szinte nem is ismerte őket. Csak azért ment el a buliba, mert a suli legmenőbb fiúja tartotta és arra nem mondhatott nemet.

A mészárlásból pedig semmi nem maradt meg az emlékezetében. Mintha ott sem lett volna.

Lili jól volt. Nem félt egyedül, a sötétben, nem voltak rémálmai. Pedig sokan azt hitték. A suliban kivételeztek vele a tanárok. Szegény kicsi lány min mehetett keresztül.

De ő nem így gondolta. Élte tovább megszokott kis életét, mintha mi sem történt volna. Vezette a dráma klubbot, reggel oviba vitte a kishúgát, este vacsit főzött a családnak. Mindenki szerette, ő pedig elégedett volt az életével.

Két héttel később, Lilit sokkos állapotban a rendőrök vezették ki az étteremből, ahol a szüleinek a huszadik házassági évfordulóját ünnepelték. A rendőrök ügyesen manővereztek a lánnyal a cafatokra szabdalt családtagok és éttermi dolgozók között.

A lány utolsó emléke a második pohár pezsgő volt.

Újra kezdődött a procedúra. Behívták a rendőrségre és újra és újra kihallgatták, de ő semmire sem emlékezett.

A nagynénjéhez került. Ő volt az egyetlen élő rokona, mert ő nem volt ott a családi bulin.

A tévé is leadta a szörnyű esetet. Állattámadásra gyanakodtak és Liliből, mint az egyetlen túlélőből szenzációt akartak csinálni.

A lány maga kérte, hogy pszichológushoz járhasson. Nagyon megviselte a szeretteinek elvesztése. Teljesen összeroppant. Nem mozdult ki a házból, depressziós volt. Senkivel sem beszélt.

Éjszaka alig tudott aludni. Rémálmok gyötörték. Vér, vér, vér és vér.

Folyton egy rubinvörös folyóról álmodott és feketén gomolygó füstről, ami egyre közelebb és közelebb ért hozzá.

Az álom lassan kezdte megőrjíteni. Nem mert aludni, s ha mégis elnyomta az álom, egy-két óránál nem tudott többet pihenni. Teljesen kikészült.

Két évbe telt, mire Lili újra emberek közé mert menni. Nem is kevés közé. A város alapításának az évfordulója volt. Rengeteg ember, egy hatalmas teremben. A városháza dísztermében. A nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen. Ő nem akarta. Félt emberek közelébe menni.

A teremben a hangulat remek volt, pezsgőt kínálgattak, finom falatokat és a zenekar egy perce sem hagyta abba a zenélést. Mindenki vidám volt és bájosan csevegett.

Kivéve Lili. A szemei egyik kiöltözött ficsúrról a másikra pattant, miközben fejében újra a vére folyót látta. Percről perce egyre jobban feszengett. Bár a nagynénje egy pillanatra sem hagyta magára és folyamatosan bíztatta, nem tudott megnyugodni. Érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy valami készül.

Két pohár pezsgőt ivott, de semmi hatását nem érezte. Megivott még egyet, majd még egyet. Lassan kezdett feloldódni. A hatodik után szédülni kezdett. Abban a röpke pillanatban, míg a nagynénje a polgármesterrel enyelgett kisurrant a mosdóba.

Megmosta a kezét és a mosdóba kapaszkodva próbált egyenletesen lélegezni, ugyanis az még nehezen ment. Közben az alkohol kezdte teljesen átvenni felette az irányítást. Az agya eltompult, a végtagjain kellemes bizsergés futott végig. Úgy érezte mintha valami ki akarna törni belőle.

Megmosta az arcát majd belenézett a tükörbe. Döbbenten figyelte, ahogy egy idegen szempár néz vissza rá. Kábultan figyelte tükörképét és egyre kevésbé érezte magát, önmagának. A tükörben a saját arcát látta, de az ő szeme barna volna, tükörképének írisze ellenben mélybordó, szinte fekete.

Lili látta, hogy a szája gonosz mosolyra húzódik, de nem értette. Ő nem mosolygott. Egyre jobban szédült, kapaszkodnia kellett, hogy ne essen el. A szemét egy pillanatra sem vette le a tükörről. Már az ájulás szélén állt, amikor elméje hirtelen kitisztult.

A tükörkép megszólalt, Lili hangján és a lány érezte is, hogy mozog a szája. – Isten hozott! – csicseregte magának. – Itt az ideje egy kis szórakozásnak.

Lili a mosdó ajtó felé indult. Kinyitotta és csendben visszasurrant a gyanútlan emberek közé.

Másnap reggel Lili a saját lábán sétált ki a városházáról. Makulátlanul tiszta volt és arca sugárzott a boldogságtól. Jobb kezének ujjai között a szép szemű pincér fiú egyik szemét görgette.

Érezte, hogy jól lakott, de mégis többet akart. A vérszomj teljesen elvakította. Csak a véres folyót látta. A szájában összefutott a nyál, ha csak rágondolt.

Az utca végéből vidám kisgyerekek hangját hallotta. Bordó szemei felragyogtak, és mosolyogva a hang irányába fordult.

Első gondolat

Szia kedves, erre tévedt Idegen! (Vagy ismerős?) :D

Először is be kell vallanom valamit. Álomvilágban élek. Vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni, életem egy részét élem álomvilágban. Ennek, a föld felett lebegő képzeletnek a kapuit szeretném most kinyitni neked. Hátha érdekel.


Itt általam kitalált karakterekkel, történetekkel, versekkel találkozhatsz. Néha szerelmes, néha félelmetes, néha kicsit zizi... Így tudnám röviden jellemezni az írásaimat.  (A további elemezgetést rád bízom.)

Szerény kis véleményem szerint, ha az alkotásod tetszik valakinek, akkor már megérte megírni.

Szóval ha találsz valami szimpatikusat, ne kertelj bevallani. :) :)

Katey