Az erdőben
sétáltam, mellettem a narancssárga szemű férfi. Lassú tempót diktált, miközben
gyorsan mozgott a szája. Szavakat formált, utasításokat nekem, amiket nem
hallottam, de amikről valahogy mégis tudomást szereztem.
Elmémben egy százhatvanhét
centiméter magas, hosszú, barna hajú lány jelent meg, tündöklő zöld szemekkel.
Őt kellet elpusztítanom. Elmémbe további gondolatok is tolultak, melyek
rendszertelenül keringtek, nem találva helyüket, ami miatt én az értelmüket nem
találtam. Darabokban cikáztak, nem álltak össze egy egésszé. Annak még nem jött
el az ideje.
Mialatt
gondolataimba mélyedve sétáltam a férfi elmaradt, egyedül maradtam a fák
között. Nem elszenesedett fák közt jártam, hanem az élő, valóságos erdőben.
Abban az erdőben, ami az iskola mellett terült el, ami a város határául
szolgált, amibe még egyszer sem jártam az álmaimon kívül. A valóságot láttam
azt a valóságot, ami hamarosan meg fog történni.
A Holdat
szürke esőfelhők takarták el, az erdő teljes sötétségbe borult, miközben a szél
vészterhesen esett neki a hatalmas fák, dús lombkoronájának. A szél a hajamba
kapott, megborzongtam amint a hűs szellő felhevült bőrömhöz ért.
Mozgásom
lelassult, óvatosabbá vált. Meg kellett találnom a lányt. Tudtam, hogy ott van.
Mindkét
kezemre szükségem volt, hogy eltüntessem az utamból a nem kívánatos faágakat.
Próbáltam halkan mozogni, nehogy meghallja, merre járok. Ember létére, igen
fejlett érzékekkel rendelkezett, és biztosra vettem, hogy mindent megtesz a
túlélésért.
Halk
faágreccsenés.
Megtorpantam,
és a levegőbe szagoltam. Enyhe pézsmaillat keveredett a közelgő eső, és a
fákból áradó gyanta eltéveszthetetlen illatával. Minden izmomat megveszítettem,
majd jobbra iramodtam. Nem törődtem már a nesztelenség álcájával. Tövestől
téptem ki az utamba kerülő fákat, s pár pillanat alatt elértem.
Előttem
rohant, emberi énjét meghazudtoló sebességgel. Látszott rajta, hogy minden
erejét beleadja, s szuszogásából ítélve arra következtettem, hogy veszített
kezdeti lendületéből. Éreztem, hogy hamarosan elkapom. Csak pár pillanat.
Hátrapillantott
rám a válla fölött, zöld szemén megcsillant a felhők mögül előbukkanó Hold.
Támadásba
lendültem.
Csak egy
pillanat volt az egész, egy halk roppanás, majd egy élettelen test puffanása az
avarban.
Lassan nyitottam ki a
szemem, az álom valóságosabb volt, mint valaha. Teljes testemben remegtem, a
szívem még mindig hevesen kalapált, folyt rólam a víz. A bennem tomboló
sötétség csak lassan oszlott. Még mindig magamban éreztem a narancssárga szemű
férfi akaratát, ahogy az orromban a lány pézsma illatát. Ugyanazt az illatot
amit Zack bőre is árasztott, azt az illatot ami valahogy összekötötte őket az
erdővel.
Körülöttem félhomály volt,
szivacs és öblítő illatát éreztem, olyan intenzíven, hogy azok a szoba minden
egyéb illatát elnyomták. Egy ismeretlen ágyban feküdtem, fogalmam sem volt róla
hol vagyok. Lassan felültem, majd lecsusszantam az ágyról. Nem néztem körül, nem érdekelt hol vagyok. A
résnyire nyitott ajtóhoz léptem, halkan kisurrantam rajta. Egy kivilágítatlan
folyosóra toppantam, előttem úgy másfél méterrel fakorlát futott, s pár
lépésnyire jobbra megpillantottam a lépcsőfeljárót.
Lentről hangok szűrődtek
fel az emeletre, de olyan halkan beszéltek, hogy nem egy szavukat sem értettem.
Lábujjhegyen óvakodtam lefelé. A lépcső egy ismerős nappaliba, Zackék
nappalijába vezetett. A hangok jobbról, a konyhából érkeztek, a lépcső aljáról
tisztán értettem őket. Leültem az első lépcsőfokra ahol még takarásban voltam,
s lélegzet visszafojtva füleltem.
-
Ez
nem csak róla szól – harsogta a lány. Feltételeztem, hogy elvesztette a
türelmét, ugyanis másodpercekkel azelőtt még csak suttogott.
Ugyanaz a lány volt akit az
álmaimban láttam, akivel az erdő szélénél a halálról csevegtem, akit meg
kellett ölnöm. Az utolsó gondolat a tudatomba égett, ahogy az aprócska roppanás
hangja is, amit az imént hallottam a vízióban, amikor a narancssárga szemű
férfi akaratát követve eltörtem a lány nyakát. Nem tudtam szabadulni tőle, nem
tudtam ellent mondani neki, és ez halálra rémített.
-
Akkor?
– Zack hangja fáradtan csengett. Azelőtt még soha nem hallottam ilyennek. –
Mond már el, hogy mi ez az egész!
-
Van
itt, a közelben, egy élő lélek.
-
Élő
lélek? – A hangsúlyából ítélve Zack is meglepődött akárcsak én, de velem
ellentétben ő pontosan tudta mimről beszél a lány.
-
Igen.
És meg kell találnunk Lazarus előtt. Szükségünk van a tudására, de ami még
fontosabb, hogy nem hagyhatjuk tovább szenvedni.
-
Azt
hiszed Abby az? Shona… - Zack tétovázott, a Shona nevezetű lány ellenben
fellelkesedett.
-
Tudom
mi a véleményed, Zack. Ahogy tudom, hogy mi a tanács véleménye. De ez
lehetséges! - hadarta átszellemülten. – Valami félresiklott, valahogy elkerülte
Lazarus figyelmét. Abby különlegesen erős volt! Ő képes lehetett rá.
-
Na
és Essie? – vágott közbe Zack ridegen.
A nevem hallatán összerezzentem.
Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a választ.
- Ő a kapocs. Különösen
erős teremtmény, de ezt te is érzed.
Teremtmény? És erős? Itt
pattant meg bennem valami, nem bírtam tovább. Felpattantam, majd kiléptem a fal
takarásából, hogy végre szembenézhessek Zackkel.
-
Mennyit
hallottál? – döbbent meg Shona Zack helyett is, ugyanis a barátom mukkanni sem
tudott a meglepődöttségtől.
-
Túl
keveset, de feltételezem mégis többet a megengedettnél. – fúrtam a pillantásom
Zackébe. A hangom dacosan csengett, valószínűleg úgy festettem, mint egy durcás
kisgyerek.
-
Essie
ez bonyolult. – Shona védekezően tartotta maga előtt a kezét miközben úgy
beszélt hozzám, ahogy a filmekben a rendőrök szoktak a beszámíthatatlan,
elborult elméjű fegyvertlóbálókkal. Már-már lekezelő volt.
-
Akkor
mielőbb láss neki – ajánlottam nagylelkűen, nyugalmat kényszerítve magamra.
Shona megadóan bólintott,
majd kihúzott nekem egy széket. Törékeny nyugalmam fenntartásának érdekében
mélyeket lélegeztem, miközben helyet foglaltam a semmitmondó mimikájú Zackkel
szemben, aki holttá vált pillantását egy másodpercre sem vette le rólam.
A levegő megfagyott
körülöttünk ugyanúgy, mint pár órával azelőtt az erdő szélén. Shona pillantását
éreztem magamon, mialatt mereven farkasszemet néztem a pasimmal, aki azóta sem
tért magához. Legszívesebben jól megrugdostam volna az asztal alatt, hogy végre
észrevegyen, hogy újra az a Zack legyen, aki mellett biztonságban érzem magam,
ugyanis az a fiú, aki akkor ott ült velem szemben nem az én Zackem volt.
- Tőlem is hajlandó vagy
végig hallgatni, vagy Zacktől akarod hallani? – kérdezte Shona hosszú percek
kínos csöndje után.
Félre billentett fejjel
méregettem az előttem ülő fiút, kerestem benne Zacket. Próbáltam olvasni a vonásaiból,
de az arca merev volt és semmitmondó, épp ahogy a tekintete.
-
Azt
hiszem, nincs sok választásom – sóhajtottam. – Hallgatlak.