Álomcsapda

„ Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben.”

„ Egy-egy álom hossza néhány perctől akár 40 percig is tarthat, ám nagyon gyorsan elfelejtjük őket.”

„ Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.”

Talán nem is ez a való,
amit létnek hívunk.
Meglehet hogy álmunk igaz,
s ébrenlét a kínunk.

                                                                                     Stella May

Álomcsapda

Honnan tudhatjuk, hogy a valóság nem csak egy hosszú, valósághű álom?

A kicsi nappaliban ültem, félhomályban, mint már annyiszor. Valami elcsépelt, unalmas műsört bámultam. A tévé volt az egyetlen fényforrás az egész házban, ugyanis minden lámpát lekapcsoltam az energiatakarékosság végett.

Kényelmesen terpeszkedtem a kanapén. A szüleim valami megbeszélésen csücsültek és annak ez esélye, hogy nyolc előtt hazaérnek nulla volt. Tehát bőven volt időm a semmit tevésre.

Mikor újabb reklám szakította félbe az eszement képsorokat, bágyadtan a DVD lejátszó órájára pillantottam. A zöld, fényes számok szerint fél nyolc volt, pedig pár perccel előtte, mintha még csak hat óra lett volna.

Lehet elbóbiskoltam. Nagy volt rá az esély, ugyanis elég erős nyugtatókat kaptam az alvászavaraim miatt. Bár az orvos váltig állította, hogy nem lesznek kellemetlen mellékhatások, csak végre nyugodtan fogok tudni aludni.

A nyugodt alvásban mindenképp igaza volt, úgy aludtam mint a bunda. Nyugodtan és egész éjszaka. A kellemetlen mellékhatásokkal kapcsolatban azonban nagyon tévedett.

Talpra tornásztam magam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat.

Épp a szőnyeg felé hajoldoztam, amikor halk kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Majd a hang megismétlődött hangosabban, majd még hangosabban. Mintha apa említette volna, hogy valami ügyfelét várja, a munkáját pedig nem gátolhattam.

Az ajtóhoz mentem és résnyire kinyitottam.

- Jó estét. – nézett rám sunyin egy rossz arcú alak.

- Magának is. – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, már amennyire a gyomromban bujkáló rossz érzés engedte.

- A szüleid? – kérdezte vigyorogva.

- Hamarosan.

- Megvárhatnám őket? – bájolgott, miközben a fejem felett elnézve, a ház belseje felé kacsintgatott.

- Persze. – mosolyodtam el barátságosan. – Az autójában.

- Ó. – őszintén megszeppent, de annak ellenére biccentett és elsétált.

Bezártam az ajtót és kissé görcsösen süppedtem vissza a fotelbe.

A reggeli napfényre ébredtem, s mint már olyan sokszor, idegenkedve pillantottam körbe a halvány sárgára festett szobámban. Az álom a szürke házról, az egysíkú életről már megszokottnak számított. Nem is érintett meg túlságosan. Csak egy visszatérő álom volt.

Kiverve a fejemből a rossz arcú idegent felöltöztem, majd lekopogtam a lépcsőn, hogy megigyam a reggeli kávémat anyával. Anélkül nem kezdőthetett el a reggel.

Lefele menet a tekintetem elidőzött a családi képeken. Minden fotót napsütés aranyozott be, s a család mind az öt tagjának vakító mosoly ült az arcán. Csupa vidámság és kacagás.

Ahogy a boldog arcokat tanulmányoztam, felrémlett egy álom, hónapokkal azelőttről. A szürke házban csak egy családi fénykép volt, a kis előszobában, egy fekete szegélyű keretben. Nem keltett feltűnést, még csak nem is központi helyen volt. Mintha csak azért rakták volna ki, hogy elmondhassák kitették; de annak ellenére ne lássa senki.

A borús képen három ember ült, merev tartásban, beállított pózban. Egy kopaszodó apa, egy ráncos anya és én. A szülők arcára csak-csak rá lehetett fogni, hogy boldog, de az enyémre a legnagyobb jóindulattal sem. Bár az arca ugyanolyan volt mint az enyém, igazából nem láttam meg benne önmagam.

- Kicsim! – anya hangja dallamos csengettyűként hatolt a reggeli derengésbe, visszarántva magához a valóságba. – Kihűl a kávé. – mosolyodott el, majd eltűnt a konyhaajtóban.

Az iskolába már frissen és üdén sétáltam be. Az órák szélsebesen peregtek, s egy szempillantás alatt a biológiateremben találtam magam. A hatalmas, nyitott ablakokon kellemes, nyári meleg áramlott be.

- A párok egyik tagja fogja meg a kémcsövet, a másik pedig öntsön bele H2O-t. – a tanárunk akkor sem ejtette volna ki a száján a víz szót, ha az élete múlt volna rajta.

- A fenébe! – Joan sikoltását hangos üvegcsörömpölés követte.

- Semmi gond. – mondtam, s hamar lehajoltam, hogy összeszedjem a kémcső maradványait.

- Úr Isten! – Joan még az előbbinél is hangosabb sikoltással próbálta érzékeltetni, hogy  milyen súlyos a helyzet. Fogalmam sem volt arról, hogy már megint mi baja.

- Mi van? – kérdeztem értetlenkedve, mire megragadta a csuklómat és felém fordította.

A mutatóujjamba egy nagyobb üvegszilánk fúródott, a vérem pedig feltartóztathatatlanul csurgott végig a kezemen.

- Mindjárt kiveszem. – csacsogta a védőnő, miközben lenyomott egy fehér székre. Megdöbbenve vettem észre, hogy az orvosiban csücsülök. Megpróbáltam felidézni hogy, hogyan kerültem oda, de sehogy sem sikerült. Mintha az a fejezet kimaradt volna.

- Mindjárt elmúlik a fájdalom. – nyugtatott a védőnő, s elhelyezkedett előttem.

- Nem fáj. – feleltem teljes bizonyossággal, ugyanis nem fájt. Azt sem vettem észre, amikor beleállt.

- Biztos sokkot kaptál. – hunyorgott rám, majd össze vissza kérdezgetett és közben a szemem előtt hadonászott. – Add csak a lázmérőt.

Automatikusan a számhoz nyúltam és elcsodálkozva vettem észre, hogy ott az a bizonyos lázmérő. A nővér kezébe nyomtam.

- Nem kaptál sokkot. – állapította meg végül vállrándítva és elfordult, hogy matathasson a mellette lévő tálcán.

- Kicsit fájni fog. – figyelmeztetett, mielőtt az  ujjamba bökte a tűt.

Kissé kábán figyeltem, ahogy a tű egy része eltűnik a bőrömben, teljesen fájdalommentesen.

- Mi volt a suliba? – kiabált anya, amikor egy szemhunyással később beléptem a házunk ajtaján.

- Semmi különös, de mindjárt elmesélem. – kiabáltam vissza, majd felszaladtam a lépcsőn.

A szobámba lépve az első ami szemet szúrt, az éjjeliszekrényemen fekvő digitális óra volt. Kettő óra öt percet mutatott.

Leültem az ágy végébe és szemmagasságba emeltem a jobb mutatóujjam. Idegesített a fehér kötés, miközben azon tűnődtem, hogy édesanyám vagy húgom közeledő lépteit hallom.

Halk lépések hangját hallottam, távolról. Nagyon távolról. Mintha nem is az én világomból hallatszanának.

Kényelmetlen pózban ültem a fotelban. Lassan kinyitottam a szemem. A rossz arcú idegen nézett velem szembe. Megijedni sem volt időm, mielőtt bal kezét a számra tapasztotta, jobb kezével pedig lefogta a kezeimet. Éreztem, ahogy a vér a fejembe tódul és az adrenalin szétárad az ereimben.

Próbáltam felfogni mi is történik, de csak a csuklómon erősödő szorításra tudtam figyelni. Szerencsére a testem ösztönösen cselekedett. Megemeltem, majd lendítettem a lábam. A betolakodó a falnak esett, én pedig lefordultam a fotelból, s hasra esetem.

Alig értem el a földet, már pattantam is fel. Közben pedig bevágtam a fejem az asztal sarkába.

A fájdalom a fejemből kiindulva pillanatok alatt szétáramlott az egész testemben. Úgy éreztem szétreped a fejem, de nem volt időm foglalkozni vele.

Mivel a betolakodó elállta a kifelé vezető utat, a másik irányba iramodtam, majd a sötét folyosó felénél balra vetődtem. Hatalmas szerencsémre nyitva volt a fürdőszoba ajtaja.

Ésszerűbb lett volna egyből a szobámba rohanni, ahol a telefonom van, de az a másik irányban volt.

Lekuporodtam a legbelső sarokba, a WC mellé és imádkoztam, hogy a férfi menjen tovább.

Közben a félelem utolért és csatlakozott a fejfájás mellé. A testem egy szemvillanás alatt csupa libabőr lett, a hideg pedig a gerincemen futkosott.

Kétségbeesésemet csak növelte, hogy a férfi lekapcsolta a tévét, így már az egész ház korom sötét volt.

Felhúztam a térdeimet, átfogtam remegő karjaimmal, s a kezemet kezdtem szorongatni. Nem éreztem rajta az idegesítő kötést.

A felismerés öröme felszabadítóan hatott rám. Lehunytam a szemeimet és az ébredésre koncentráltam.

Az ágyamon ültem, és az éjjeliszekrényen álló narancssárga vekkert bámultam. A mutatók szerint két óra öt perc volt.

Távoli léptek zaját hallottam, majd a kopogás egyre hangosabb lett, s a húgom elviharzott a szobám előtt.

Felemeltem a jobb kezem, hogy intsek neki, de a mozdulat közepénél megmerevedtem. Eltűnt a kötés.

A léptek zaja egyre közelebb ért, majd újra távolodni kezdett.

Mély levegőt vettem, s összeszedtem minden bátorságomat. Csak egy esélyem volt.

Kinyitottam a szemeimet, s remegő térdekkel falálltam. A sötétben csak halvény foltokat láttam. A szemem nehezen tudott alkalmazkodni. Kiléptem a fürdőből, balra fordultam és futásnak eredtem.

Tisztán láttam a bejárati ajtót, az ablakon beszűrődő fényben. A kulcs nem volt a zárban, s az ajtó melletti tartó is üres volt.

Balra fordultam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Egyik kezemmel felkapcsoltam a villanyt, míg a másikkal elfordítottam a kulcsot. Zihálva fordultam a szobám közepe felé, pillantásom egyszerre a mobil után kutatott. Épp megpillantottam, amikor a kinyíló ajtó a hátamnak csapódott.

Elhajított rongybaba módjára terültem el a szőnyegen.

Az ágyamon ültem és a kötést bámultam, mikor kicsapódott az ajtó, s húgom berobogott. Elém lépett és megszorította kezem.

A férfi lehajolt és megmarkolta a csuklóm. A kezében az egyik konyhakésünket szorongatta. Talpra rántott, aminek következtében kibillent az egyensúlyából.

Kihasználva az alkalmat egy jól irányzott elértem, hogy teljesen elveszítse az egyensúlyát. Neki esett az ajtónak, majd térdre rogyott a küszöbön.

Remegő tagokkal felkaptam a telefont a vekker mellől, s hosszan nyomtam a kettest.

- Igen rendőrség. – hallottam a diszpécser hangját, de válaszolni már nem tudtam. A telefon kiesett a kezemből, amikor megéreztem a hátamba fúródó kést. Éreztem, hogy a valóság számomra véget ér.

Még egy döfés. A fájdalom szétáradt az egész testemben, s térdre kényszerített. Még hallottam a rendőrségi asszisztens hangját az utolsó, végzetes szúrás előtt.

A füleim bedugultak, a látásom elhomályosult, majd teljesen elsötétült a világ.

A valóság örökre elengedett.

- Katey! – az ágyamon ültem, az ablakon besütő nap kellemesen melegítette a hátamat.

Nana a kezemet rázta, s közben egy pillanatra sem állt be a szája.

- Rendben. – mondtam.

- Köszi. – ujjongva megölelt, majd felkapta a szájfényt a digitális óra mellől és kirohant.

Lepillantottam a kezemre. A kötés visszakerült a helyére.

Remegő tagokkal álltam fel, majd a lépcsőn lefele menet azért imádkoztam, hogy az álmomnak, amiben élek szebb vége legyen, mint a valóságnak.

Már ha valaha vége lesz.

Tévút

"A Menny kapuja"

Sokak gondolnak a halálon túli létre, vagy épp a békére, amit a Menny jelképez. Engem viszont ezen fennkölt szó hallatán, erre sarkalt az ihlet: 

Tévútra lépett lelkem megváltásra vár,

de nekem vigaszt csak egy nyújthat, a halál.

A föld leporlad lépteim nyomán,

s az angyalok hada félve felkiált.

Csak egy pillanat, s leomlik minden sánc,

majd a pokol kutyája végre rám talál.

Megszűnik, mit életnek hívott egykor a vágy,

s már csak a tűz hallja létem jaj szavát.

Lili

A lány remegő kézzel markolta a telefonját, nem tudta mit történt és azt sem, hogy hol van pontosan. A tudata homályos volt és minden porcikája remegett.

A sötét, ablaktalan pincében már csak egy gyertya pislákolt. A lány a halvány fényben is jól látta szanaszét szabdalt barátainak testrészeit. Mindent beborítottak a megcsonkított végtagok.

És a vér.

Lili bokáig állt a vérben a családi ház pincéjének a közepén. Sokkot kapott. Véres kezével szorította a telefonját, de nem tudta mit kezdjen vele. Nem tudott mozdulni, nem tudott gondolkodni. A fejében véres húscafatok keringtek, a gyomra pedig felfordult a fémes szagtól, ami körbelengte.

Greg a pince tulajdonosa, Seth apja talált rá a talpig véres lányra, mikor haza ugrott ebédre. Először nem is csodálkozott, hogy még mindenkinek a cucca ott van, a fia ott alvós banzájt tartott. De a pince ajtaja csukva volt és a gyerekek nem a megvetett ágyakban és a házban szanaszét leterített hálózsákjaikban aludtak, ahogy azt kellet volna. Az egész éjszakai zajongás után, természetes lett volna, ha még délben alszanak.

A házban síri csend honolt mikor a férfi belépett a bejárati ajtón. A pince is csendes volt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Sem horkolást. Pedig a fiának néhány barátja igazán hangosan horkolt.

Greg a pince felé vette az irányt. Fejében már látta az egymás hegyén hátán alvó, kimerült tiniket.

Mikor kinyitotta az ajtót fémes szag csapta meg az orrát. Azonnal hányingere támadt. Csak egy halvány kis fénypontot látott, a gyerekeknek még a sziluettjeit sem.

Eltöprengett, hogy vajon felkapcsolja e a villanyt. Nem akarta felébreszteni őket, de a pincéből áradó bűz nem hagyta nyugodni. Kis tapogatás után megtalálta a kapcsolót és felkattintotta. De a pince még mindig sötét volt.

A férfi szitkozódva sétált ki autójához a zseblámpáért, majd visszament a házba és megállt a pince ajtajába.

Zseblámpájának fénye fiának letépett fejére esett, ami egy polc tetején hevert. El kellett fordulnia. Nem bírta nézni. Remegő térdekkel, elhomályosult tudattal a telefonhoz lépett és tárcsázott. A rendőrség diszpécserének vázolta a helyzetet, majd a fürdőbe rohant és kihányta gyomrának teljes tartalmát. A WC felett görnyedve jutott csak eszébe, hogy mintha látott volna a pincében valakit, aki még egyben volt.

Visszament, de az ajtóban megtorpant. Nem akarta, de nem hagyhatta ott azt a szerencsétlen gyereket. Újra a pincébe világított és próbált a lányra koncentrálni. Rászegezte a tekintetét és nem nézett máshova. Perifériás látószögébe mégis belelógott néhány véres kéz és láb, a szag pedig elviselhetetlen volt.

A száján keresztül lélegzett, s próbálta meggyőzni magát, hogy segítenie kell a szerencsétlenen. A lány tetőtől talpig véres volt, a férfi alig ismerte fel. De hiába kiabálta a nevét. Meg sem moccant. Mereven állt, fejét felszegve, a telefonját markolva.

Greg meghallotta a szirénákat és fellélegzett. Nem kellett lemennie. Nem kellett újra látnia fiának szétmarcangolt tetemét.

Sírva rogyott össze.

Egy héttel később Lili fáradtan dőlt az ágyára. Az volt a tizenkettedik kihallgatása, a történtek óta. De nem emlékezett semmire az esetből. Az utolsó emléke az volt, hogy megitta a harmadik kupica pálinkát és szédülni kezdett. Majd a rendőrök felkísérték a pincéből.

Hiába kérdezgették, hiába küldték pszichológushoz. Nem emlékezett. Már vagy egymilliószor elmondta, de senkit nem érdekelt. Újra és újra behívták és feltették neki ugyanazokat a kérdéseket, amikre nem tudta a választ.

A szülei ragaszkodtak a pszichológushoz. Egy ilyen lelki törés után. De Lili nem tört össze. Nem úgy élte meg a történteket, ahogy mások gondolták. Nem voltak a barátai, szinte nem is ismerte őket. Csak azért ment el a buliba, mert a suli legmenőbb fiúja tartotta és arra nem mondhatott nemet.

A mészárlásból pedig semmi nem maradt meg az emlékezetében. Mintha ott sem lett volna.

Lili jól volt. Nem félt egyedül, a sötétben, nem voltak rémálmai. Pedig sokan azt hitték. A suliban kivételeztek vele a tanárok. Szegény kicsi lány min mehetett keresztül.

De ő nem így gondolta. Élte tovább megszokott kis életét, mintha mi sem történt volna. Vezette a dráma klubbot, reggel oviba vitte a kishúgát, este vacsit főzött a családnak. Mindenki szerette, ő pedig elégedett volt az életével.

Két héttel később, Lilit sokkos állapotban a rendőrök vezették ki az étteremből, ahol a szüleinek a huszadik házassági évfordulóját ünnepelték. A rendőrök ügyesen manővereztek a lánnyal a cafatokra szabdalt családtagok és éttermi dolgozók között.

A lány utolsó emléke a második pohár pezsgő volt.

Újra kezdődött a procedúra. Behívták a rendőrségre és újra és újra kihallgatták, de ő semmire sem emlékezett.

A nagynénjéhez került. Ő volt az egyetlen élő rokona, mert ő nem volt ott a családi bulin.

A tévé is leadta a szörnyű esetet. Állattámadásra gyanakodtak és Liliből, mint az egyetlen túlélőből szenzációt akartak csinálni.

A lány maga kérte, hogy pszichológushoz járhasson. Nagyon megviselte a szeretteinek elvesztése. Teljesen összeroppant. Nem mozdult ki a házból, depressziós volt. Senkivel sem beszélt.

Éjszaka alig tudott aludni. Rémálmok gyötörték. Vér, vér, vér és vér.

Folyton egy rubinvörös folyóról álmodott és feketén gomolygó füstről, ami egyre közelebb és közelebb ért hozzá.

Az álom lassan kezdte megőrjíteni. Nem mert aludni, s ha mégis elnyomta az álom, egy-két óránál nem tudott többet pihenni. Teljesen kikészült.

Két évbe telt, mire Lili újra emberek közé mert menni. Nem is kevés közé. A város alapításának az évfordulója volt. Rengeteg ember, egy hatalmas teremben. A városháza dísztermében. A nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen. Ő nem akarta. Félt emberek közelébe menni.

A teremben a hangulat remek volt, pezsgőt kínálgattak, finom falatokat és a zenekar egy perce sem hagyta abba a zenélést. Mindenki vidám volt és bájosan csevegett.

Kivéve Lili. A szemei egyik kiöltözött ficsúrról a másikra pattant, miközben fejében újra a vére folyót látta. Percről perce egyre jobban feszengett. Bár a nagynénje egy pillanatra sem hagyta magára és folyamatosan bíztatta, nem tudott megnyugodni. Érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy valami készül.

Két pohár pezsgőt ivott, de semmi hatását nem érezte. Megivott még egyet, majd még egyet. Lassan kezdett feloldódni. A hatodik után szédülni kezdett. Abban a röpke pillanatban, míg a nagynénje a polgármesterrel enyelgett kisurrant a mosdóba.

Megmosta a kezét és a mosdóba kapaszkodva próbált egyenletesen lélegezni, ugyanis az még nehezen ment. Közben az alkohol kezdte teljesen átvenni felette az irányítást. Az agya eltompult, a végtagjain kellemes bizsergés futott végig. Úgy érezte mintha valami ki akarna törni belőle.

Megmosta az arcát majd belenézett a tükörbe. Döbbenten figyelte, ahogy egy idegen szempár néz vissza rá. Kábultan figyelte tükörképét és egyre kevésbé érezte magát, önmagának. A tükörben a saját arcát látta, de az ő szeme barna volna, tükörképének írisze ellenben mélybordó, szinte fekete.

Lili látta, hogy a szája gonosz mosolyra húzódik, de nem értette. Ő nem mosolygott. Egyre jobban szédült, kapaszkodnia kellett, hogy ne essen el. A szemét egy pillanatra sem vette le a tükörről. Már az ájulás szélén állt, amikor elméje hirtelen kitisztult.

A tükörkép megszólalt, Lili hangján és a lány érezte is, hogy mozog a szája. – Isten hozott! – csicseregte magának. – Itt az ideje egy kis szórakozásnak.

Lili a mosdó ajtó felé indult. Kinyitotta és csendben visszasurrant a gyanútlan emberek közé.

Másnap reggel Lili a saját lábán sétált ki a városházáról. Makulátlanul tiszta volt és arca sugárzott a boldogságtól. Jobb kezének ujjai között a szép szemű pincér fiú egyik szemét görgette.

Érezte, hogy jól lakott, de mégis többet akart. A vérszomj teljesen elvakította. Csak a véres folyót látta. A szájában összefutott a nyál, ha csak rágondolt.

Az utca végéből vidám kisgyerekek hangját hallotta. Bordó szemei felragyogtak, és mosolyogva a hang irányába fordult.

Első gondolat

Szia kedves, erre tévedt Idegen! (Vagy ismerős?) :D

Először is be kell vallanom valamit. Álomvilágban élek. Vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni, életem egy részét élem álomvilágban. Ennek, a föld felett lebegő képzeletnek a kapuit szeretném most kinyitni neked. Hátha érdekel.


Itt általam kitalált karakterekkel, történetekkel, versekkel találkozhatsz. Néha szerelmes, néha félelmetes, néha kicsit zizi... Így tudnám röviden jellemezni az írásaimat.  (A további elemezgetést rád bízom.)

Szerény kis véleményem szerint, ha az alkotásod tetszik valakinek, akkor már megérte megírni.

Szóval ha találsz valami szimpatikusat, ne kertelj bevallani. :) :)

Katey