Vámpír

Hideg, késő őszi éjszaka volt. A hold magasan trónolt az égen, a csípős szél pedig őrültek módjára ostromolta a kihalt utca fáit.

Sebes léptekkel haladtam, lelki szemeim előtt egy forró fürdő, és egy pohár finom bor lebegett. Aznap nem vágytam másra, csak egy kis magányra. Az elmúlt hetek zűrzavara egyértelműen rányomta bélyegét a szerencsétlen életemre. Édesanyám meghalt, a vőlegényem felbontotta az eljegyzésünket, a főnököm pedig kirúgott. Mindez röpke két hét leforgása alatt.

Bizony szánalmas. Annak is éreztem magam. Szánalmasnak és mihasznának. Legszívesebben kiugrottam volna az otthonomként szolgáló, ötödik emeleti kis porfészek ablakán. De persze nem tettem meg. Túl gyáva voltam, hogy bármit is tegyek.

Miközben szinte már loholtam a menedéket nyújtó zárt épület felé, furcsa kis neszre lettem figyelmes. Mintha valami, vagy inkább valaki, nyüszített volna. Körbe fordultam, de nem láttam senkit. A hosszú utca teljesen kihalt volt. Az egyetlen hely, ahonnan a hang jöhetett, egy kivilágítatlan sikátor volt, tőlem pár lépésre.

Újra hallottam a fájdalmas kis nyüszítést, s teljes mértékben meghazudtolva önmagamat, elindultam a sikátor felé. Tíz centis tűsarkam fülsüketítő hangossággal kopogott. Bekukucskáltam a sötét kis utcába, ami félelmetesen sötét, és szűk volt. Még soha sem jártam arra, ugyanis nappal is azon helyek közé tartozott, amiket épeszű ember, távolról elkerül.

Újra felhangzott a nyüszítés, ezúttal hangosabban. A hang alapján egyértelművé vált, hogy az illető ember, és csak pár lépésnyire van tőlem.

Kipp. Beléptem a sikátorba.

Kopp. Kirázott a hideg.

Kipp. A szívem a torkomban dobogott.

Kopp. A csizmám orra beleütközött.

Egész testemben remegve lehajoltam, s előkotortam a telefonom, hogy legalább egy kis fénnyel megnyomjam a nyomasztó sötétséget. Aprócska mobilom fénye, egy bíborvörös szempárt tárt elém, amely mereven bámulta a holdat, s amelynek tulaja halkan nyüszített.

A szívem majdnem kiugrotta helyéről, a úgy éreztem, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Alig kaptam levegőt. Pár pillanatnyi sokkos elmezavar után, még mindig zihálva menekülőre fogtam, amikor a haldokló elkapta a csuklóm, és torkából jeges hörgés tört fel.

A telefon kirepült a kezemből, majd hangosan koppant a betonon, épp abban a pillanatban, amelyikben térdeim is elérték a talajt. Valószínűsítettem, hogy a telefon összetörött, ugyanis a kis mellékutca újra nyomasztóan sötét lett. Elvesztettem az utolsó reménysugaramat is.

Könnyek kezdték szúrni a szememet. Megpróbáltam felállni, de a vasmarok, amely a csuklómat szorította nem engedett. A szívem hevesen kalapált, miközben kezdtem beletörődni a megmásíthatatlanba.

A szőnyegen ültem, és megrendülten figyeltem az ágyamban fekvő fenevadat, miközben a jobb csuklómon lévő kötést szorongattam. Nem bírtam elhinni mit művelek, mit műveltem!

Újra végiggondoltam az abszurd esemény mozzanatait, nem mintha bármin is változtatni tudnék vele.

1.    Bementem egy sötét sikátorba.

2.    Nem rohantam el, mikor megláttam a vörös íriszét.

3.    Nem rohantam el, miután közölte, hogy vámpír.

4.    Nem rántottam el a kezem, mikor éles fogai a húsomba mélyedtek.

5.    Eltámogattam a lakásomig.

6.    Befektettem az ágyamba.

Nem, nem, nem. Nem fért a fejembe, hogy hogyan voltam képes ennyi hülyeségre, fél óra leforgása alatt. A lábaimat olyan közel húztam magamhoz, hogy már majdnem elsüllyedtek bennem, remegő kezeimmel pedig szorosan átkulcsoltam, hátha attól jobb lesz.

Ésszerűbb lett volna elrohanni, de nem voltam rá képes. Mintha valami a nyavalyás szőnyeghez ragasztott volna.

A remegés a kezeimről lassan átterjedt az egész testemre, pont abban a pillanatban, hogy az általam meghívott betolakodó mocorogni kezdett. Lassan, vontatottan ült fel, miközben vörös szemeit nem vette le rólam. A pillantása égetett. Egész testemben lángoltam, s közben az égető vágy is ostromolni kezdett.

Kezdtem visszanyerni az erőmet. Bár csak pár kortyot ittam a lányból. A hófehér szőnyegen ült, s észre sem vette, hogy az átázott kötéséből már csöpög a vér. A bolyhokat édes, vörös pettyek koszolták be.

A lány egész testében remegett és üveges tekintettel nézett rám. Akkor jutott eszembe, hogy belemáztam a fejébe és kicsit összekuszáltam a dolgait. Nem csoda, hogy nem volt ura önmagának.

Az orcái kipirultak, miközben a szája kissé szétnyílt. Azon gondolkodtam, hogy itt és most szívjam ki a vérét, vagy inkább játszadozzak vele még egy keveset.

Visszahanyatlottam az ágyra és az előző áldozatomra gondoltam. Szőke volt és akkor sem fektettem volna meg, ha az életem múlik rajta. Bűzlött valami undorító ajzószertől, piától, meg penész szagú pacsulitól. De azért jót játszottam vele.

Imádom nézni a félelmet a szemükben. Amikor tudatosul bennük, hogy megfognak halni. De az a szuka még csak nem is küzdött. Miután átkergettem a fél városon, önszántából hajtotta félre a fejét és könyörgött, hogy harapjam meg. Pfujj. Eltörtem a nyakát és belöktem a sikátorba a kuka mögé.

Akkor jött az idióta barátnője. Hasba szúrt valami hegyessel aztán elrohant. Még éppen volt időm elfeledtetni vele a történteket. Kihúztam a hasamból azt az izét, majd összeestem. Már egy hete nem ittam emberi vért és hiába volt ott még mindig a szőke, eszem ágában sem volt megkóstolni.

Viszont az a kis barna, aki a szőnyegen kuporgott. Ő ínycsiklandó falat volt. De nem szerettem, ha elmarad az előjáték.

Visszanyerve az erőmet felálltam és leültem vele szembe, majd kitisztítottam az elméjét. A szemeibe visszaköltözött az élet, s bátran tűrte a pillantásomat.

Sikolyra számítottam, csapkolódásra, esetleg döbbenetre, de ő nyugodt volt. Lehet fel sem fogta mi történik.

A fejemből mintha kiszippantották volna a ködöt, újra tisztán láttam. Az előttem ülő férfinak elképesztő pillantása volt, felforrósodott tőle minden porcikám. A tekintetében a várakozás, és a vágyakozás gyilkos kettőse keveredett. Rám várt. Arra, hogy én kezdjem el a játékot.

Na arra aztán várhat!

Nyugodtan, mélyeket lélegezve tűrtem a pillantását, s azon tűnődtem, hogy ezzel mégjobban felingerelem, vagy elveszem a kedvét a vacsorától. Közben agyam létfenntartó funkciója bekapcsolt, és minden egyes porcikám torkaszakadtából üvöltötte: FUSS!

Az ezt követő jeleneteket már nem én irányítottam. A testemben szétáramlott az adrenalin, és a vámpír egyik óvatlan pillanatában – amit szerintem szánt szándékkal követette el -, sikerült mögé kerülnöm, és az ajtó felé iramodtam.

Újult erővel téptem fel az ajtót, és rontottam ki mezítláb a folyosóra. Meztelen talpam csattogását visszaverték a lecsempézett falak. A másodikról, egy szempillantás alatt értem le a földszintre, onnan pedig ahelyett, hogy riasztottam volna a portást, vagy a köztelefonért kaptam volna, kirontottam az utcára.

A hideg szél pillanatok alatt jéggé dermesztett, de nem tudtam visszafordulni. Nem én irányítottam a testem. A lábaim önkényesen vittek előre, hiába ellenkeztem teljes erőmből.

Közben a hirtelen adrenalin löket elfogyott, és páni félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam mi tévő legyek.

Csak futottam.

Az elhagyatott raktárépület tetejéről figyeltem a közeledő alakot, s már szinte csöpögött a nyál a számból. A lány azt tette amit én akartam. Legalábbis a teste. Az elméjét szabadon hagytam, had féljen, had tudatosuljon benne, hogy a vesztébe rohan.

Alattam az épületben tíz éhes vámpír, épp az előételét szívta. Hallottam az áldozatok édes sikolyát, s vérük illatát még a tetőn is tisztán éreztem. Egyikük be volt drogozva, a vére enyhe kokain illatot árasztott. Nem volt egyedi eset. Az ilyeneket szoktuk megharapni, majd a sarokba dobni, és nézni ahogy elvéreznek.

Közben a lány elérte a raktár épületét, ideje volt nekem is meglátogatnom a társaimat.

Leléptem a tetőről, majd csizmám halkan toppant a porban. Mikor beléptem az épületbe a lányt már körülvették, s vérfagyasztó körtánccal illették. Közben az elfogyasztott vacsorák a sarokban hevertek, csinos kis kupacokba rakva. Illatuk még mindig érződött a levegőben.

Én is beálltam a lány körül keringő vámpírok közé, és szememet egy pillanatra sem vettem le a lányéról. Felvette a mozgásom ritmusát, csak rám figyelt. A szeméből eltűnt minden félelem, szinte dacos lett. Mintha arra várt volna, hogy végre végzek vele. Nem állt szándékában ellenkezni, ahogy a játékomban sem akart résztvenni.

A düh pillanatok alatt áradt szét a testemben, kezdtem unni a cicázást. Pillantásomat a velem szemben lépkedő vámpírra emeltem, aki örömmel, és kéjes mosollyal vetett magát a lány hátára, és tépett ki egy darabot a nyakából.

A lány felsikoltott, de talpon maradt, s még mindig dacosan méregetett. Felső ajkamat felhúztam, mire egy következő vámpír is neki ugrott, térdre kényszerítve az áldozatot. Majd jött a következő.

A hátára nehezedő súlytól a lány arccal előrebukott, s elterült a porban. Rajtam volt a sor. A hajánál fogva felrántottam… És ledermedtem. A lány szeme tiszta volt. Sehol egy könnycsepp, vagy a fájdalom legkisebb jele.

- Mire vársz? – kérdezte leplezetlen undorral, pillantását ez enyémbe fúrva.

A hajánál fogva kicibáltam a raktárból, majd belökdöstem a sűrű erdőbe.

A saját sikolyomra ébredtem, s szinte még mindig éreztem a húsomba maró várpírok fogait, s az égető fájdalmat. Teljes testemben remegtem, a szívem hevesen kalapált, párnám átnedvesedett a könnyeimtől, amik még mindig potyogtak.

Mélyeket lélegeztem, próbáltam megnyugodni, miközben remegő kezeimmel a nyakamat tapogattam. Nem volt nyoma sebnek, ahogy a mellkasomban sem, ahonnan kitépte a szívemet.

Csak álom volt. Egy túl élethű álom.

Behunytam a szeme, de egy másodperccel később újra kinyitottam. Újra láttam magam előtt, ahogy a hajamnál fogva ráncigál, majd az erdő közepéhez érve egy fának lök, és kitépi a szívemet.

Hallottam a hangját, ahogy a fülembe duruzsol, éreztem a nyelvét a nyakamon, az érintését a csípőmön.

És…

Felzokogtam a rémisztő és undorító képek emlékére. Hogy álmodhattam ekkora badarságot?

Visszadőltem az ágyba, és próbáltam a szívem ritmusára lélegezni, de a szoba csendes volt. Nem hallottam a már megszokott ütemet, ami mindig álomba ringatott, egy rossz nap után.

Nem vert a szívem.

A szemeimet újra könnyek kezdték szúrni, és felfordult a gyomrom, miközben a fürdőbe botorkáltam, hogy megmossam az arcom. Szabadulni akartam végre a hülye álom hatása alól. Nem akartam érezni a fájdalmat, nem akartam emlékezni a képzelt gyönyörre amit Derek okozott.

Derek?

- Jó reggelt Mona! – hangzott fel az ismerős hang, a hátam mögül. Sebesen kaptam fel a fejem, s láttam meg Derek bíborvörös szemeit a tükörben, közvetlenül az én bíbor vörös szemeim mellett.

Lili

A lány remegő kézzel markolta a telefonját, nem tudta mit történt és azt sem, hogy hol van pontosan. A tudata homályos volt és minden porcikája remegett.

A sötét, ablaktalan pincében már csak egy gyertya pislákolt. A lány a halvány fényben is jól látta szanaszét szabdalt barátainak testrészeit. Mindent beborítottak a megcsonkított végtagok.

És a vér.

Lili bokáig állt a vérben a családi ház pincéjének a közepén. Sokkot kapott. Véres kezével szorította a telefonját, de nem tudta mit kezdjen vele. Nem tudott mozdulni, nem tudott gondolkodni. A fejében véres húscafatok keringtek, a gyomra pedig felfordult a fémes szagtól, ami körbelengte.

Greg a pince tulajdonosa, Seth apja talált rá a talpig véres lányra, mikor haza ugrott ebédre. Először nem is csodálkozott, hogy még mindenkinek a cucca ott van, a fia ott alvós banzájt tartott. De a pince ajtaja csukva volt és a gyerekek nem a megvetett ágyakban és a házban szanaszét leterített hálózsákjaikban aludtak, ahogy azt kellet volna. Az egész éjszakai zajongás után, természetes lett volna, ha még délben alszanak.

A házban síri csend honolt mikor a férfi belépett a bejárati ajtón. A pince is csendes volt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Sem horkolást. Pedig a fiának néhány barátja igazán hangosan horkolt.

Greg a pince felé vette az irányt. Fejében már látta az egymás hegyén hátán alvó, kimerült tiniket.

Mikor kinyitotta az ajtót fémes szag csapta meg az orrát. Azonnal hányingere támadt. Csak egy halvány kis fénypontot látott, a gyerekeknek még a sziluettjeit sem.

Eltöprengett, hogy vajon felkapcsolja e a villanyt. Nem akarta felébreszteni őket, de a pincéből áradó bűz nem hagyta nyugodni. Kis tapogatás után megtalálta a kapcsolót és felkattintotta. De a pince még mindig sötét volt.

A férfi szitkozódva sétált ki autójához a zseblámpáért, majd visszament a házba és megállt a pince ajtajába.

Zseblámpájának fénye fiának letépett fejére esett, ami egy polc tetején hevert. El kellett fordulnia. Nem bírta nézni. Remegő térdekkel, elhomályosult tudattal a telefonhoz lépett és tárcsázott. A rendőrség diszpécserének vázolta a helyzetet, majd a fürdőbe rohant és kihányta gyomrának teljes tartalmát. A WC felett görnyedve jutott csak eszébe, hogy mintha látott volna a pincében valakit, aki még egyben volt.

Visszament, de az ajtóban megtorpant. Nem akarta, de nem hagyhatta ott azt a szerencsétlen gyereket. Újra a pincébe világított és próbált a lányra koncentrálni. Rászegezte a tekintetét és nem nézett máshova. Perifériás látószögébe mégis belelógott néhány véres kéz és láb, a szag pedig elviselhetetlen volt.

A száján keresztül lélegzett, s próbálta meggyőzni magát, hogy segítenie kell a szerencsétlenen. A lány tetőtől talpig véres volt, a férfi alig ismerte fel. De hiába kiabálta a nevét. Meg sem moccant. Mereven állt, fejét felszegve, a telefonját markolva.

Greg meghallotta a szirénákat és fellélegzett. Nem kellett lemennie. Nem kellett újra látnia fiának szétmarcangolt tetemét.

Sírva rogyott össze.

Egy héttel később Lili fáradtan dőlt az ágyára. Az volt a tizenkettedik kihallgatása, a történtek óta. De nem emlékezett semmire az esetből. Az utolsó emléke az volt, hogy megitta a harmadik kupica pálinkát és szédülni kezdett. Majd a rendőrök felkísérték a pincéből.

Hiába kérdezgették, hiába küldték pszichológushoz. Nem emlékezett. Már vagy egymilliószor elmondta, de senkit nem érdekelt. Újra és újra behívták és feltették neki ugyanazokat a kérdéseket, amikre nem tudta a választ.

A szülei ragaszkodtak a pszichológushoz. Egy ilyen lelki törés után. De Lili nem tört össze. Nem úgy élte meg a történteket, ahogy mások gondolták. Nem voltak a barátai, szinte nem is ismerte őket. Csak azért ment el a buliba, mert a suli legmenőbb fiúja tartotta és arra nem mondhatott nemet.

A mészárlásból pedig semmi nem maradt meg az emlékezetében. Mintha ott sem lett volna.

Lili jól volt. Nem félt egyedül, a sötétben, nem voltak rémálmai. Pedig sokan azt hitték. A suliban kivételeztek vele a tanárok. Szegény kicsi lány min mehetett keresztül.

De ő nem így gondolta. Élte tovább megszokott kis életét, mintha mi sem történt volna. Vezette a dráma klubbot, reggel oviba vitte a kishúgát, este vacsit főzött a családnak. Mindenki szerette, ő pedig elégedett volt az életével.

Két héttel később, Lilit sokkos állapotban a rendőrök vezették ki az étteremből, ahol a szüleinek a huszadik házassági évfordulóját ünnepelték. A rendőrök ügyesen manővereztek a lánnyal a cafatokra szabdalt családtagok és éttermi dolgozók között.

A lány utolsó emléke a második pohár pezsgő volt.

Újra kezdődött a procedúra. Behívták a rendőrségre és újra és újra kihallgatták, de ő semmire sem emlékezett.

A nagynénjéhez került. Ő volt az egyetlen élő rokona, mert ő nem volt ott a családi bulin.

A tévé is leadta a szörnyű esetet. Állattámadásra gyanakodtak és Liliből, mint az egyetlen túlélőből szenzációt akartak csinálni.

A lány maga kérte, hogy pszichológushoz járhasson. Nagyon megviselte a szeretteinek elvesztése. Teljesen összeroppant. Nem mozdult ki a házból, depressziós volt. Senkivel sem beszélt.

Éjszaka alig tudott aludni. Rémálmok gyötörték. Vér, vér, vér és vér.

Folyton egy rubinvörös folyóról álmodott és feketén gomolygó füstről, ami egyre közelebb és közelebb ért hozzá.

Az álom lassan kezdte megőrjíteni. Nem mert aludni, s ha mégis elnyomta az álom, egy-két óránál nem tudott többet pihenni. Teljesen kikészült.

Két évbe telt, mire Lili újra emberek közé mert menni. Nem is kevés közé. A város alapításának az évfordulója volt. Rengeteg ember, egy hatalmas teremben. A városháza dísztermében. A nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen. Ő nem akarta. Félt emberek közelébe menni.

A teremben a hangulat remek volt, pezsgőt kínálgattak, finom falatokat és a zenekar egy perce sem hagyta abba a zenélést. Mindenki vidám volt és bájosan csevegett.

Kivéve Lili. A szemei egyik kiöltözött ficsúrról a másikra pattant, miközben fejében újra a vére folyót látta. Percről perce egyre jobban feszengett. Bár a nagynénje egy pillanatra sem hagyta magára és folyamatosan bíztatta, nem tudott megnyugodni. Érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy valami készül.

Két pohár pezsgőt ivott, de semmi hatását nem érezte. Megivott még egyet, majd még egyet. Lassan kezdett feloldódni. A hatodik után szédülni kezdett. Abban a röpke pillanatban, míg a nagynénje a polgármesterrel enyelgett kisurrant a mosdóba.

Megmosta a kezét és a mosdóba kapaszkodva próbált egyenletesen lélegezni, ugyanis az még nehezen ment. Közben az alkohol kezdte teljesen átvenni felette az irányítást. Az agya eltompult, a végtagjain kellemes bizsergés futott végig. Úgy érezte mintha valami ki akarna törni belőle.

Megmosta az arcát majd belenézett a tükörbe. Döbbenten figyelte, ahogy egy idegen szempár néz vissza rá. Kábultan figyelte tükörképét és egyre kevésbé érezte magát, önmagának. A tükörben a saját arcát látta, de az ő szeme barna volna, tükörképének írisze ellenben mélybordó, szinte fekete.

Lili látta, hogy a szája gonosz mosolyra húzódik, de nem értette. Ő nem mosolygott. Egyre jobban szédült, kapaszkodnia kellett, hogy ne essen el. A szemét egy pillanatra sem vette le a tükörről. Már az ájulás szélén állt, amikor elméje hirtelen kitisztult.

A tükörkép megszólalt, Lili hangján és a lány érezte is, hogy mozog a szája. – Isten hozott! – csicseregte magának. – Itt az ideje egy kis szórakozásnak.

Lili a mosdó ajtó felé indult. Kinyitotta és csendben visszasurrant a gyanútlan emberek közé.

Másnap reggel Lili a saját lábán sétált ki a városházáról. Makulátlanul tiszta volt és arca sugárzott a boldogságtól. Jobb kezének ujjai között a szép szemű pincér fiú egyik szemét görgette.

Érezte, hogy jól lakott, de mégis többet akart. A vérszomj teljesen elvakította. Csak a véres folyót látta. A szájában összefutott a nyál, ha csak rágondolt.

Az utca végéből vidám kisgyerekek hangját hallotta. Bordó szemei felragyogtak, és mosolyogva a hang irányába fordult.